Katona Csaba: „… kacérkodni fogok vele” - Slachta Etelka soproni úrileány naplója 1842-1843. 4. kötet. (Győr, 2007)
A napló szövege
erre teremtve vagyunk, ember csak ember!” Istenem! Mindez csak mint álom kerül elémbe, én nem hihetem! Nem hihetem, hogy tisztaságom egéből lerántatom, s Józsim azt hiszi, nem áldozunk! Mi kéj nékik, kifejezhetetlen harcunkba kerül valóban! Csak könnyelműség, minden tiszta női érzés nélkülözése, vagy kénytelenség, vagy oly erős szándék, Józsimat a lehetőségig boldogítani, minő az enyém, képes vagy velünk feledtetni, mit teszünk, vagy nékünk erőt adni! A leány, a szellemi, tiszta érzésű, nem áldozhat nagyobbat, hatalmasabbat, szentebbet, mint önmagát, oda azután gyermeki kedélye, oda tisztaságának égbe emelő, boldogító érzete — és semmi kéj nem múlhatja ez istenit fel! S én nem áldozok? Istenem látja lelkem! Én nem tudom, hogyan élendem túl a holnapi napot. Remegek minden fogamban, meg nem barátkozhatom azon eszmével, megszűnni az lenni, ki vagyok — Istenem! Miért van ez így?! Miért kell magukat, boldogítóbb öntudatunkat feláldozni, hogy az boldog lehessen, kit keblünk mélyéből szeretünk? Én oly zavart vagyok, hogy az még Józsimnak is feltűnt. Imádandó vala delicatess-e,22" alig csókolt párszor, akkor is csak röviden, mintha ezáltal akarta volna azon aggasztó eszmét, mely engem üldöz, holott lesz elég leány, ki... Istenem! Sohasem hittem volna, hogy lesz lény, kiért képes leszek legszentebbemet feláldozni, sohasem hittem, hogy szünendek az lenni, ki vagyok, s ha némi nyugtatásomra mondom magamnak, hogy a világ rendje ilyen, s annyi némber éli ezt túl, csak azon eszme tűnik ismét előttem fel, hogy hát miért kell ennek így lenni? Ha a Dunába kellene ugranom, nem esne ily nehezemre — vége volna így létemnek —, valóban, valóban, csak oly határtalan tisztelet s bizalom, csak oly mély érzés, csak oly jeles ember, minő Józsim, bírhattak erre! Más leány, ha szereti jegyesét, maga kívánja az egyesülést. Hívebben, mélyebben már szeretni sem lehet, mint én Józsimat, s mégis oly ment minden szenvedélyességtől, minden emberiségtől ezen szent érzésem — úgy hiszem, nem volna oly boldogító, ha más volna. De hát miért nem maradhatunk mindig így? Hisz támogathatnánk egymást, szerethetnek, örvendhetnők egymást anélkül, hogy érzésünk aljasulna?! Miért ily kegyetlen rendeltetésünk? Józsim könnyen beszélhet! S már ő is mennyire fel van indulva — s ő férfiú! S oly tiszta, oly nemes, hogy magam sem tudom, hogy fogja kezdeni, férjem lenni? De ő csak mégis férfiú, s nem képes felfogni azon indulatvihart, mely keblemet dagasztja. Én senkinek sem kívánom ez érzést — amily boldogító vala az eddigi, oly kegyetlenül taszíttatik az háttérbe, mintegy büntetésül a hosszú boldogságért, a mos- 222 222 Udvariassága, szemérmessége (francia). 57
