Katona Csaba: „… kacérkodni fogok vele” - Slachta Etelka soproni úrileány naplója 1840 március-december. 2 kötet. (Győr, 2005)

A napló szövege

ments, hogy dicsekedne.” — mondá Xavo — „Csak úgy kérdem! De hiszen előre tudtam, hisz én ismerem Etelkát!” Ezen igen örvendek. Teréz mondá Marinak, hogy Xavo neki mondá, abból a Rudiból nem okulhatni, ki nem tudhatni belőle,374 melyik a kettő közül tetszik neki, de mindig úgy vélem, hogy Mari! Néném ezt mondá Rudinak: nevetett, s örvend, hogy Xavo ily véleményű. Zene után Fritztől kísérve még Casinohoz ültünk. Midőn hazaérénk, Rudi hitvallásbeli beszédje igen forgott fejemben. Midőn anyám a gyertyát kioltá, én, nem alhatván, kinyitám ablakomat s az iplagot. Csillagok ezrei fénylettek az ég sötétkék boltozatján, a hold szende sugártengerével éppen felkelőben volt. Gyönyörű éj! S mily fenséges látvány egy nagyszerű égiháború. Éppen oly gyönyörű is egy lanyha szellőktől hüvösített, kétes világú nyári éj. Forró buzgalom sugárzá át lelkem. Áttekinték az ő ablakaira, forró könnyek tolultak szemeimbe — miért nem lehet ő olyan, minő atyám volt? Oly tiszta erkölcsű, oly istenfélő s oly meleg buzgalmú? Én nem vagyok szerelmes belé — mert az soha sem leszek többé —, de ő mégsem közönyös előttem. Fiát mi azon részvét, mellyel iránta viseltetem, mi okozza azon fájdalmat, ha őt vesztébe látom rohanni? Tiszta, meleg barátság az! Én nem tudnék belészeretni, az ész ellene szegülne: ő nem hisz Istent, nem mindenhatóságot, hogy reményelhetne tőlem hűséget? S ő nem érez kiolthatatlan, forró szenvedélyt teremtője iránt, hogy szerethetne ő engem híven, forrón, tartósan? De én azt hiszem, hogy mint mindennek úgy kell történnie, amint történik, úgy is cél volt amellett, hogy ő éppen az én hódolóm lett. Az enyém, ki annyiban kivétel vagyok az itteni leányok közt, ki több energiát bírok s kinek karaktere szilárdabb, nemesebb. Tán őrangyalául vagyok itt? Tán fekszik elég erő, elég ékesen szólás, elég meggyőződése a jobbnak bennem, hogy őt jobb útra téríthessem, nemesbíthessem! S ha magamat is kellene feláldoznom — mert boldogságomat nem áldozhatnám fel —. nem a boldogság gazdag forrása buzogna-e azon önérzetből fel: én őt megmentém, boldogítám? S ha is, nem volt-e az Istenünk, Jézus, ki mint ember annyit szenvedett, hogy bennünket megváltson? Hát nem szenvedhetnék-e én is, hogy őt boldogítsam? S íme, ismét túlságos vallási buzgalmamba estem! De hiszen ő jó, jó és nemes érzésű. Minden hibája csak céltalan nevelésből ered. vagy pedig abból, hogy igen korán kitaszítva a világ fondor, jeges pályájára, rossz társak közé jutván, nem volt még elég belátása s a jónak meggyőződése benne, mintsem hogy a jót a rossztól megkülönböztethette volna. S azért felszállt forró imám mennyei atyám374 Ti. nem lehet kiszedni belőle.

63