Katona Csaba: „… kacérkodni fogok vele” - Slachta Etelka soproni úrileány naplója 1840 március-december. 2 kötet. (Győr, 2005)

A napló szövege

által süllyedt. Hazámnak új polgárt szerezni s öt nemes, erényes tettekre buzdítani, szóval belőle más embert teremteni, őt jobbítani, és nemesbíteni. De kérdés: sikerülne-e ezen merész vállalat?131 Elég hatalmas, elég erős-e szerelme, ragaszkodása hozzám, mintsem, hogy minderre bírhatnám? S elég erő van-e bennem, mindezt véghez vihetni? S végül, lesz-e meg jutalmam? Nem térend-e vissza hibáiba, melyek elhanyagolt iljúsága mellett másodtermészetté váltak? De az ember önző ne legyen; ha saját magamat feláldoznám, saját boldog jövőmet alááshatnám — az ifjú felemelkedésével saját szerencsém alásüllyedne —, mégis tenném, ha a cél elérése biztosítva volna előttem, ha az erőt érzem hozzá magamban. S nem volna-e boldogító e nemes tetten támadt öntudat? Másfelől egy érett férfiú. Szép ő is, mint ez; gyöngéd érzésű ő is, mint ez; észteli ő is, mint ez. De az idő viharától inkább megedzve az ifjúnál, s így, ami ebben még szunnyad, nála már kifeselve, erényesebb, nemesebb. Szerencsétlen mind a kettő. Az egyik, mivel még fiatal s nem tudja, ki vezesse őt az erény útjára, ha én nem. A másik a szenvedett bús csapások által s nem tudva, ki vigasztalja, ki derítse őt fel, ha nem én. Az egyik család nélküli s annál nemesebb, ha én erre nem tekintek. A másik nagy rangú s annál önzőbb, ha ez képes engem elhatározni. Ki ragadhat engem ezen labyrintból132 ki? Isten! Én egyikbe sem vagyok szerelmes, de mindegyiken egyenlő érzéssel, a szerelem egy nemével csüggök. Ha az egyik felé akarnék hajolni, a másikat sajnálom. Mindegyiknél a cél szép és nemes. Az egyiket vezetve boldogítani; ezen cél engem tán inkább boldogítana, mert a másiknál rettegnem kellene hűtlenségéért. De ha önmagam nem is volnék oly boldog, a cél majdnem szentebb, nemesebb. Délután egyházból egyházba vándoroltunk, végre a sírkertbe is léptünk. Mindenütt atyám szent árnyéka lebegett előmbe! Térdre hullék, keserű, forró könnyek gördültek lassan arcaimon le. Kérém atyám, tanácsolna ő is. Érzem, hogy ő őrangyalként lebeg körülöttem, s ezen érzés hitté, boldogító hitté erősbült. Feltekinték az ég tiszta azúrjába, s íme, előttem a lenyugvó nap tiszta sugárinál úszott egy ezüst fellegcse — atyám szemét látám az ég tiszta kékjében, tiszta, hófehér, szeplőtlen lelkét az ezüst fellegben! Igen fel vagyok gerjedve — tudja az ég, pokolkínokat szenvedek. Fiatal vagyok és tüzes, nékem szeretni szükség s nem tudom, merre forduljak, kin csüggjek ezen szent, tiszta érzéssel — s ha még egészen tiszta volna - de nekem férj kell! O, az átkozott kávé! Rettentő kínok annak, ki oly tiszta, oly szeplőtlen, mint én.

131 Ti. vállalkozás.

132 Útvesztőből (görög).

21