Győr vármegye települései 18-19. századi kéziratos térképeken (Győr, 2003)

Filep Antal: Térképek vallomása Győr megye néprajzáról, tájtörténetéről és környezeti kultúrájáról

A nádból nemcsak tetőket vertek. A vízjárta vidékeken széleskörűen falazóanyagul is szolgált. A nádból vastag, kolbászszerű kötegeket is elő tudtak állítani, s ezekkel akár gerendákat, oszlopokat, rudakat, léceket pótolhattak. A megye nagyrészén a legutóbbi évtizedekig nagyon elterjedtek, kedveltek voltak az olyan nádtetők, amelyeken a nádazást tartó léceket lészávai, nádszőnyeggel váltották ki. A 25-30 cm vastag nádazást erre a lészára varrták fel. A nádazók a lészakötözéshez szalma-, gyékénykötelet, vagy az ártéri erdők folyondárnövényét, az iszalagot használták. A lészához a tető nádazását vékony fűzvesszőkkel varrták fel. A nád visszaszorultával egyes helyeken elterjedő zsúptetőknél is szívesen használták a vesszőket kötözőanyagként. A 20. század elejétől az ártéri vesszőt mindinkább kiszorította a fémdrót.

A 20. századig a nádat falazóanyagként is kiterjedten használták. A helyi ártérből kitermelhető favázat vastag nádszőnyeggel burkolták be. (Merevítő-anyagként nádból font hengereket, kolbászokat készítettek). A vázba beállított akár 15-20 cm vastagságú nádfalazatot kívül-belül vastagon több rétegben tapasztották. így emeltek nádfalakból kiváló hőszigetelést biztosító lakóházakat, A 19. század utolsó harmadától a nádfalazás visszaszorult. Különösen sok nádház pusztult el a 20. század negyvenes, ötvenes éveiben. Jellemző azonban, hogy pajtákat, színeket az utolsó 150 évben is sokfelé építettek. A nádfalak különösen célszerűek voltak gazdasági épületek, tárolók építéséhez. A beverő esőtől tökéletesen megvédték a takarmányt, de a tárolt szénát, szalmát szellősen tartották. Nem kellett félni a befülledéstől. Ez a magyarázata annak, hogy az utolsó nádfalú pajtákat, színeket közvetlenül a termelőszövetkezetek megszervezése előtt építették. Magam is még Ásványrárón, 1958 decemberében nagyméretű, háznagyságú, nádfalú pajta készítését fényképeken örökíthettem meg. A nádépítés technikáját az egyes községek specialistái különösen jól ismerték. Az egyik leghíresebb központjuk Fehértón volt, munkájukat magam is tanulmányozhattam.

A Duna mentében mind a mosoni, mind a medvei ág mellett könnyebben hozzá tudtak jutni a vesszők anyagához. így a Sziget- és a Csilizközben falat, kerítést egyaránt sövényből fontak. Az 1954-es emlékezetes árvízkatasztrófa sok elöregedett sövényfalú házat pusztított el, de még a hatvanas, hetvenes évekig az újjáépített házak mellé szívesen fontak sövényfalú pajtákat, színeket. A háztáji gazdálkodás virágzása végéig a családi üzemek nem nélkülözhették ezeket a célszerű és hasznos építményeket.

A 19, század vége előtt a falusi lakosság nemcsak intenzíven igyekezett hasznosítani az árterek, vízjárásos helyek területét, hanem akarva-akaratlanul is nagyon erősen át is alakították azokat. Az egykori nyerstáji állapotokat mind erősebben megváltoztatták. A nád, sás és a fűfélék rendszeres levágása, betakarítása maradandóan befolyásolta a természetes növénytakarót. Ahol rendszeresen kaszáltak, legeltettek, a növényzet összetétele, állapota hol lassabban, hol gyorsabban átalakult. A növényzetet hasznossága alapján szelektálták. Azok a fajták, amelyek többé nem hozhattak termést, visszaszorultak, mások a gondozott réteken, legelőkön a korábbiaknál jobb feltételhez jutottak, gyorsan elterjedtek. A rét- és legelőterületeket folyamatosan gondozták. Irtották a

hasznosításban káros növényeket, a munkákat hátráltató fákat, bokrokat, cserjéket. Amikor a réteket, kaszálókat véglegesen, állandó magánhasználatra kiosztották, a fákat, bokrokat többnyire csak a parcellák határán, mezsgyéjén tűrték meg. A 19, század közepétől a réteket, kaszálókat szinte kazettaszerűen bokor-, fűz-, nyárfasorokkal tagolták. A mezsgyékben meghagyott fák sorba rendeződtek, jelölték és védték a földdarab határát. Vesszőjük, fájuk fűtő- és építőanyagul szolgált. Enese, Kóny, Rábapatona (és soproni szomszédságuk) határában ma is látni a 100-150 éves botló fűzekkel, bokorsorokkal tagolt kaszálóréteket, amelyek az egykoron volt tavakban, medrekben alakultak. A ma autón, gépkocsin utazók alig sejthetik, hogy valaha ezeknek a kaszálóknak a földjét jórészt víz borította, és ott csak csónakon lehetett közlekedni. Igaz, a helyi lakosság a legutóbbi évtizedekig őrizte emlékezetében a régi, vizek járta táj képét. Az idősebb generáció tagjai tisztában voltak azzal, hogy ük- és dédapáik nemzedéke óta milyen sokat kellett munkálkodni a táj mai arculatának kialakítása érdekében.

Az egyes térképtípusok a táj nem minden vonását tükrözték egyforma mértékben. Az elkülönözési és az úrbéri perek illetve a kataszteri felvételek elsősorban a birtokviszonyokat, az elemi parcellákat igyekeztek tisztázni, illetve a művelési ágak pontos meghatározására törekedtek. Léptékük erre lehetőséget is biztosított. Ezek a térképlapok, bár sok apró részletet megőriztek az egykori tájból, nem vállalkoztak például a kaszálók közötti fasorok, bokorsor ábrázolására. A mezsgyék berajzolása, pontos rögzítése volt a céljuk. A katonai felmérések a 18, század nyolcvanas éveiben, illetve a 19. század harmincas, negyvenes esztendeiben a terepi, jó tájékozódás érdekében a jellegzetes tereptárgyak ábrázolását tartották szem előtt. Bár csak 1 : 28.800-as arányban rögzítették a táj térképét, olykor a magános fákat, facsoportokat, fasorokat is megpróbálták rögzíteni. így a Bősárkány és Rábcakapi között húzódó hajdani feltöltődött vízmedert kísérő réten - ahol a megye határa is húzódott - az első katonai felmérés az 1780-as évek derekán fasorokkal osztott kaszálókat mutat be, noha az úrbéri per térképén ennek nyoma nem látszik. (Vö.: az első katonai felmérés Coll. VI. Sec. XII. térképlapját a GYMSM-GYL GYMU 144. sz. 1843-ban kelt térképével! Ez utóbbi a tagolt fasoros részen csak a Füzes földrajzi nevével emlékeztet a katonai térképész karakteres ábrázolására,)

A megye vizes tájain az egyes települések között - és az egyes határrészek között Is - sok út biztosította az összeköttetést, Bár a megyének ez a része is szinte tökéletes síkság, a vízfelületek, erek, folyómedrek, rétek, hányok, lápok miatt az utak a biztosan szárazon maradó földhátakat követték, és így olykor nem kis kerülőket kellett leírniok. Egyes útszakaszokat csak a szárazabb évszakban vagy a fagyos hidegekben lehetett csak használni. Vidékünk mégsem volt igazán elzárt világ. A Rábán, Rábcán kisebb dereglyékkel, csónakokkal kiterjedt forgalmat bonyolítottak le. A Duna mosoni, medvei ágán fahajókkal, burcsellákkal fuvaroztak. Az ötvenes években az idős nemzedék sokszor emlegette a folyókon lebonyolított tutajozást. Az öreg-dunai nagy tutajokat rendszeresen felvontatták Győrbe. A lakosság az építési faszükségletét ezekből szerezte be. Győrből akár a Rábán, Rábcán és a csatlakozó vízfolyásokon, ereken az építési hely köz