Győr vármegye települései 18-19. századi kéziratos térképeken (Győr, 2003)

Nemeséri Lilla: Hajómalmok a Tósziget-Csilizközi járásban

A hajómalmok szerkezete

A hajómalmok a római civilizáció találmányai voltak. Az i.sz. 536-ban a Rómát ostromló gótok elterelték medrükből a rómaiak malmait hajtó patakok vizét, hogy a várost kiéheztessék. A rómaiak ekkor őrlőmalmaikat aTiberisen horgonyzó dereglyékre helyezték és átalakítva alulcsapó kerékkel hajtották meg. (Domonkos 1988, 158.)

A Magyarországon őrlő hajómalmokról az első források a XIII. század végéről származnak. (Domonkos 1988, 174.) A múltból azonban nem maradt ránk semmi olyan emlék, amely segítségével pontosan megállapíthatnánk, hogy milyenek voltak a régi magyar hajómalmok alakjai, berendezései. Az bizonyos, hogy számos nyugati hatás érződött rajtuk, hiszen a két hajóra helyezett őrlőszerkezet építésének elvét a fejlettebb nyugat-európai népektől vettük át. A XVI. század folyamán az Élelmezési Hivatal és a Haditanács5 is a nagyobb teljesítőképességű, nyugati szerkezetű malmok telepítését szorgalmazta folyóinkon,6 valamint német molnármestereket és molnárokat hozattak az országba. Mivel a nyugati típusú malmok a Dunán jelentek meg először, ezért az itt őrlő molnárok voltak az elsők, akik a kívánalmaknak megfelelően változtatták meg hajómalmaik eredeti alakját és berendezését.

A dunai hajómalmok kis formai eltérésekkel ugyan, de a folyó egész magyarországi szakaszán hasonlóak lehettek. A hajómalom két - gerendákkal egymáshoz kapcsolt - hajóból állt. Fő részei: a házhajó, a völgyhajó és a lapátkerék (vagy késség). A nagyobbik hajót „házhajó”-nak nevezték, ezen állt a zárt, házszerű építmény, itt kapott helyet a malomszerkezet, a malomgépek és a molnárok lakóhelye is. A kisebbiket pedig „völgy- hajó”-nak, vagy ahogy megyénkben nevezték „vőgyhajó”-nak hívták. Ez nyitott és fedetlen volt, csupán arra szolgált, hogy a két hajó között forgó, fából készített nagykerék tengelyének egyik vége rajta nyugodjon. A kerék a malom nagysága szerint 3 - 6 m széles, 2 - 5 m átmérőjű lehetett és 8 - 20 lapátot szerelhettek rá. Működés közben % és 5 lóerő közötti energiát hasznosított. (Czigány 1962, 98.)

A ház- és völgyhajók Győr környékén, s attól lejjebb magas orr- és fartőkével rendelkeztek. Egy Pozsonyban található XVII. századvégi metszeten viszont a ház- és völgyhajót lapos építésűként ábrázolták, hasonlóan a nyugat-európai hajómalmokhoz. Ennek okát valószínűleg a Duna szakaszjellegében kereshetjük: a folyó felső szakaszán, mélyebb mederben kisebb a hullámzás, míg a középső részén, a szélesebb mederben nagyobb, így a hullámzástörő magasabb tőkék építése volt indokolt. A hajómalmok formai különbségeit az is befolyásolta, hogy a Duna-szakaszokon a házhajó nyereg, esetleg kontyolt tetős lehetett, szemben a komáromi, vagy esztergomi hajómalmokkal. Ott a Duna medre nem volt kanyargós, a szél állandóan végigfújt rajta, ezáltal egy egészen sajátos, nyújtott ék alakban végződő malomházat és az azt lefedő speciális tetőformát kaptak. (Cseri 1993, 342.)

A hajómalmok méretei is Duna-szakaszonként változtak. A magyarországi Felső-Du- nán 20 - 21 méter hosszú, 5-6 méter széles házhajókat építettek, a Tolna megyei Duna- szakaszon 15-16 méter hosszú, 4-5 méter széles, míg a soroksári Dunán 12-13 méter hosszú házhajókat használtak. A völgyhajó a házhajónál 2-5 méterrel rövidebb és 1 -3 méterrel keskenyebb volt. Az egyes folyószakaszokon működő malmok közötfi különbségek - így a méretbeli eltérések is - elsősorban az eltérő vízviszonyokhoz való alkalmazkodásból adódtak. (Szitkovics 1992, 124.)

A hajómalom telepítéséhez a folyóvíznek állandó mederben kellett folynia, szilárd, víztől nem szaggatott partvonallal, s minimális vízszintingadozással kellett rendelkeznie. Kikötése függött a mindenkori víz folyásának erejétől és a sodrás irányától.

Ha a molnár megtalálta a megfelelő partszakaszt hajómalma bekötésére, - vízjogi és parttulajdonosi engedéllyel - a kijelölt helyre leverhette malomszegét,7-amelyet neveztek szegnek is - ezzel rögzítve malmát a folyómederhez.8 A malmot és a szeget cöjttel, vesszőből font kötéllel rögzítették egymáshoz. Előfordult, hogy a folyófenék homokos vagy éppen sziklás volt, ekkor a szeg helyett kővel vagy földdel megtöltött hatalmas vesszőkashoz rögzítették a malom cöjtit. Ezek után lehetett a malmot a helyére beállítani. Ezt a molnárok „malombekötés”-nek nevezték, s elvégzésére kb. 8 - 10 emberre volt szükség.

A cöjtök azonban akadályozták a hajózást, ezért Mária Terézia 1772-ben megtiltotta alkalmazásukat és a molnárokat - tiltakozásuk ellenére - vaslánc és vasmacska használatára kötelezte.9 A rendelkezést azonban nem tartották be, s a dunai molnárok még a XIX. század végén is alkalmazták a hajómalmok folyófenekére süllyesztett fűzfakosárhoz és karóhoz történő rögzítését. A fűz- vagy tölgyfagúzsajból készült cöjt ekkorra már kiveszett, de a folyófenékbe vert malomszeg és a lesüllyesztett vesszőkas alkalmazása több mint egy évszázaddal túlélte a tiltó rendeletet. Ez egyben példa arra is, hogy az egyes mesterségek gyakorlata milyen megkésve követte a rendeleti szabályozást. (Domonkos 1988, 176.)

A XVI—XVII. században Győr megye folyóvizein sok hajómalom állt. A vizekben gazdag terület több helységében is éltek hajómolnárok, akik az ottani földesurak vizeire állították be malmaikat.

A malomcsoportokhoz, vagy egy-egy helység határában álló malmokhoz a molnárok kisebb-nagyobb területeket béreltek a vízparton. Ezeket révnek vagy ri-nek nevezték. Itt volt a molnárok tanyája, innen szállították dereglyéken10 a gabonát a malomba és ide hozták vissza a lisztet is, amelyet deszkából készült bódéban tároltak.

A nagyobb folyókon a molnároknak áradási és apadási révük is volt, - a Duna mentén úgy mondták: törzshelyük és váltóhelyük - amelyeket a folyó sodrását Ismerve jelöltek ki a helybéli malombírák és a folyammérnöki hivatal képviselői.

A véneki révbe Szentiván, Baráti, Nyúl, Écs, Pázmánd, Nyalka, Pér, Győrszent- márton községekből, de még Bőnyről is hordták az őrölni való gabonát. Szárazság idején a Bakonyból is érkeztek őröltetők. A két győri molnárcéh is tartott révet a kis községben. A gabona és a liszt tárolására használt bódék után a fölbirtokosoknak 1 - 1 forin-