Győr vármegye települései 18-19. századi kéziratos térképeken (Győr, 2003)

Filep Antal: Térképek vallomása Győr megye néprajzáról, tájtörténetéről és környezeti kultúrájáról

Tényőn tulajdonképpen két falu, két község, két egymástól eltérő közösség élt az 1729. évtől, amikor Sajgho Benedek bencés főapát hozzájárult ahhoz, hogy a szőlők között állandóan megtelepedhessenek, a szőlőhegyben lakóházakat építhessenek és a szőlő művelése mellett állattartással is és egyéb növényi kultúrákkal is foglalkozhassanak. így a szőlészkedők önálló egzisztenciát létesítettek maguknak, hogy a minőségi szőlő- és bortermelésen kívül önellátó családi üzemet is fenntarthassanak. A hegybeliek önállóságát szolgálhatta az is, hogy a hegybíró a község bírájával egyenrangúvá vált. ítéleteivel kapcsolatosan közvetlenül az úriszékhez lehetett fordulni. (Néma 1995.)

A helyi szőlők ideális fekvésűek. A szőlőhegyek a völgy keleti délnyugatra néző meredek oldalára kapaszkodnak fel. Az Öreg hegyen lévő szőlők alsó széle az Adria feletti 180-190 méteres magasságban fekszik, a felső szegélye 246,7, a 267, 295,3 , a 293 és a 224,5 méteres tengerszint feletti pontokat érinti. A szőlő belsejében 283,5 , 287,7 , és 271,2 méteres magassági pontokat találjuk a későbbi K.u.K. topográfiai térképeken, míg a falut magát 160 méter Adria feletti magasságúnak mérték a térképészek. A szőlővel beültetett oldal meredeksége északnyugat-délkeleti tengelye nagyon kedvező volt a benapozás szempontjából. A szőlőhegybe bevágódó, vízmosta völgyek, horhosok lehetővé tették, hogy egyes táblákat déli irányba lejtő területen telepítsenek,

A szőlőtermesztés mikroklimatikus, éghajlati adottságainak igencsak kedvezett az is, hogy a szőlőket kiterjedt legelők övezték illetve a völgyfenéken futó patak rétje megfelelő párát is biztosított. Hasonló helyválasztás jellemző szinte valamennyi történeti borvidékünkre a Fertő vidéktől a Tokaji-hegyaljáig, a Maros menti vagy Küküllő menti minőségi bortermő tájig. Igaz, az 1863/64-es felvételi lap és a későbbi topográfiai felmérések az erdők és a vizes helyek kisebb csökkenésére utalnak. Úgy tűnik, hogy mind az uradalmakat, mind az úrbéres gazdákat a körülmények arra sarkallták, hogy a szántókat az erdő, a rét és a legelő rovására igyekezzenek növelni. Erre az is utal, hogy egyes dűlőnevekben az irtás szó szerepel.

Az 1840/41-ben és az 1863/64-ben készült felmérés idején ugyan nagyon eltérő volt a határ beosztása, a határhasználati rendszer azonban mindkét esetben azonos. A falu határának minden művelt parcellája végleges használatban volt. Az újraosztásnak vagy a nyomásos gazdálkodásnak helynévi emlékei sem maradtak. Az 1863/64-es térképlap arról tanúskodik, hogy a réti laposokat is véglegesen felosztották, a szomszédos parcellákhoz csatolva. Igaz, a későbbi kanalizáció ellenére sem lehetett a réti földek nagy részét bevonni a szántógazdaságba.

A régi határhasználatra a falu déli végében a beépített területekhez közvetlenül csatlakozó, külön kimért Kenderes és Káposztás földek is utaltak a Sós ér mindkét, nyugati, perei és keleti, tényői oldalán. A térkép készítője az apró kerti parcellákat a beltel kekkel együtt felmérte és kinagyítva külön is ábrázolta a belterületi résszel együtt.

A rendiségben eltelt évszázadokra, a feudális földbirtok és társadalmi viszonyokra az urasági, a gazdák és zsellérek földjeinek, legelőinek, erdeinek következetes elkülönítése utal csak.

Afalu belterületének két magja a Sós ér átkelésre legalkalmasabb helyéhez kapcsolódott, ahol a legszűkebb a két part közötti mederszakasz. A völgy fenekén az állandó közlekedést töltés és híd biztosította. Tényő keleti részét az átkelőhelyhez lefutó vízfolyás jelölte ki. A falu magja szalagtelkes útifalu, kelet-nyugati irányú főutcája a Sós érbe vezető árok mellett épült ki, A községnek ezen a részén a teleklábakon a későbbi katonai, topográfiai térképek keresztirányba épített pajtákat ábrázolnak. Afalu keleti részén mind a két felmérés az északi irányból délre vezető út mellett - amelyet a pátkai térkép készítője Via Jaurinensisként (Győri útként) jelölt - már 1840/41-ben házsorok, teleksorok alakulása látszik. A győri út keleti oldalán a főutca tengelyében építették fel a templomot és néhány kiemelt épületet, de ezek szomszédságában kapott helyet északról a Mester kert, illetve az Urasági Téglaház is. A templom előtti teresedésből út vezet a temetőhöz, még mintegy a főutca folytatásaként, hogy aztán az út a terepviszonyokhoz alkalmazkodva, részben vízfolyásokat követve a határ messzebb eső részeihez vezessen el. Az 1840/41- es és az 1863/64-es felmérés a templomot is magában foglaló telektömb és a község szalagtelkes magjához tapadó, apróbb telkeket magában foglaló házsor között az egykori út tölcséresen kiszélesedik, illetve az ún. Köles földek Dűlőjét „Y“ alakban fogja körül a tölcsér két szárából induló út. A keleti ág az Öreg Szőllő Hegyek alatt kanyarodik délkeletre, a másik délnyugatra az Erdei lapos Irtási Dűlő felé, és keresztezi a Sós eret, illetve egy északkeletről a Sós ér rétjébe tartó vízfolyást. Az erdei irtásra utaló megnevezés nem véletlen, hiszen tőle nyugatra az 1840/41-es térkép is afalu erdejét, közös legelőjét jelölte. 1863/64-ben „Zselérek Legelője és Erdeje” névírást szerepelteti a térkép készítője. Jellegzetes, a falu bővüléséről tanúskodik, hogy a K.u.K. katonai térképek és a későbbi topografikus lapok szerint a falu a Köles földek dűlője felé terjeszkedik, azaz az „Y“ elágazás belső háromszögét is házhellyé alakították, beépítették.

A település nyugati, perei részén az átkelőhely körül halmazos telektömbök alakultak ki, hiszen a hídon átjutó szekerek, kocsik, gyalogosok a hídfőtől a legcélirányosabban legyezőszerűen indultak el, így a szétágazó utak, csapások között csak amorf telektömbök alakulhattak csak ki.

A Sós értől távolabb vízfolyást kísérő, magasabb terepszinten, teraszon szalagtelkes, rendezett telektömbök épültek fel észak-déli irányú utcákkal. A perei rész déli végén feltűnően aprótelkes telektömböt alakítottak ki, benne egy rövidebb utcát is átvezettek.

Érdemes megjegyezni, hogy a viszonylag kiterjedt erdőséget mind a házépítéseknél, mind pedig a szőlészkedésben is hasznosították. Fontos szerepet kapott a helyi faanyag. A győri Xantus János Múzeum egyik legszebb, 18. századi szőlőprése is bizonyítéka ennek. Gazdái a termelőszövetkezetek megszervezése utáni időszakban a nagy életformaváltozás korában váltak meg tőle. Egykori tulajdonosai a falubeli telkesjobbágy-gazdák leszármazói voltak, de mint sok társuk, présház-pincével felszerelt szőlőt is műveltek.

Tényő, a sokoldalú (az állattartást, földművelést, erdőgazdálkodást, szőlészkedést és gyümölcstermesztést) gazdálkodást űző település, gazdasági helyzeténél fogva rendkívül rendezett, kulturált faluképet alakított ki magának. Mind afalu belső magja