Bana József et al.: Piroslámpás évszázadok (Győr, 1999)
Kántás Péter: Jogalkotási dilemmák a prostitúció körül
jak róla ” típusú kezelése, stb.), melyek az adott közösség (kultúra) viselkedésszabályozásának és értékfelfogásának pilléreit alkotják; b) másrészt fennáll a veszély, hogy tőkeerős, a megfélemlítés minden eszközét alkalmazni képes szervezett futtatóhálózatok - melyek korábban már felosztották az illegális ,,húspiacot" maguk között - rátelepednek a legális piacra, s immár a legalitás álarcában menedzselik ezt a területet, behatolva - e „piac" állandó felfrissítésének kényszere folytán - a társadalom egyre szélesebb, a lány- és fiúkereskedelemtől még érintetlenül hagyott szövetébe. Más a helyzet a prostitúció „megtűrt'' változata esetében (korlátozott abolíció): itt is érvényesülnek ugyan az ifjúság-, közrend-, és közegészségvédő jogszabályi tilalmak, de mindez hatósági engedély és regisztráció nélkül történik. A mérsékelt abolíció mögött a következő megfontolás áll: a közhatalom elfogadja ugyan prostitúciót mint társadalmi realitást -amelyet azonban nem tart összeegyeztethetőnek az emberi méltósággal - azzal a szabályozási filozófiával, hogy tiltani nem tudja, ösztönözni viszont nem akarja. A hatósági regisztráció stigmatizál, így megnehezíti az ebből az életformából való kilépést, a társadalmilag elfogadott életpályára történő átállást. Annál radikálisabban kíván viszont fellépni a prostitúció kizsákmányolóival szemben, elsősorban a gyermek- és leánykereskedelem elleni harcot helyezve a szankcionálás középpontjába. Ez a koncepció markánsan tettenérhető az emberkereskedés és mások prostitúciója kihasználásának elnyomása tárgyában New Yorkban 1950. március 21. napján kelt nemzetközi egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) szabályaiban. Az Egyezmény - amely nem tiltja az egyéni prostitúciót a bordélytilalom talaján áll, s a prostituáltat a bűnözés áldozataként szemléli. Nem akármilyen paradoxon: úgy ítéli el a jelenséget, hogy közben annak gyakorlóját felmenti a felelősség alól. Nem engedi meg tehát a prostituált társadalmi megbélyegzését, s így a tevékenység hatósági engedélyezését, s az érintettek ilyen célú nyilvántartását sem. Ma már jól látható, hogy az Egyezmény tiszta szándékú ajánlásainak érvényre juttatása az államok túlnyomó többségében azért ütközött megoldhatatlan nehézségekbe, mert a prostituált szociális, gazdasági megsegítésében kudarcot vallottak, egyszerűen tehetetlennek mutatkoztak a prostitúciót előidéző, a társadalom mélyszerkezetében gyökerező okok felszámolásában, így elsősorban a prostituált és a prostitutor közötti érdekközösség megbontásában. 1993 nyarán a Belügyminisztérium szakértői gárdája - miközben az általános prohibíció működésképtelenségében és ennek megfelelő feladásában megvolt az egyetértés - az itt ismertetett két szabályozási modell között „őrlődött", végül többszöri szakmai egyeztetés után a reglementációs változat győzött. A szexuális szolgáltatás szabályairól szóló kormányrendelet tervezete a jelenséget egyéni vállalkozói alapra helyezte: eszerint a hatósági engedélyt a jegyző adná ki, a jogszabályban meghatározott feltételek (büntetlen előélet, nagykorúság, saját tulajdonú, vagy> önálló bérletű, kiskorú által nem lakott lakás, illeme másoktól elkülönített lakrész, egészségügyi alkalmasság) teljesítése esetén. E reglementációs modellben jogellenesnek (bűncselekménynek vagy szabálysértésnek) számított volna a tevékenység engedély nélküli gyakorlása, illetve - közterületen - a zaklató jellegű felajánlkozás. A kormányrendelet tervezetének előkészítése során a kodifikátorokban kétféle várakozás fogalmazódott meg: 139
