Bana József et al.: Piroslámpás évszázadok (Győr, 1999)
Kántás Péter: Jogalkotási dilemmák a prostitúció körül
a nemi kapcsolatok társadalmilag elfogadott rendjével ellentétes módon szerezzenek maguknak megélhetést. Részben az egyén autonómiájának újrafelértékelődése, részben pedig a tömeges munkanélküliség ténye végleg kihúzta az ilyen típusú érvelés alól a talajt. Világosan látni lehetett, hogy jól körülhatárolható közösségi érdekek" (közegészség, közerkölcs, gyermek- és ifjúságvédelem, az igazságos közteherviseléshez fűződő társadalmi igény) szólnak a prostitúció korlátozása mellett. A kilencvenes évek elején a tárgyban végzett közvélemény-kutatás adatai arról tanúskodtak, hogy a lakosság legalábbis elbizonytalanodott a jelenség általános tiltását 11 Sokszor beszélnek a prostitúció közrendészeti értelemben vett „kezeléséről”, de meglehetősen különböző dolgokat értenek alatta. A megértéshez egyértelművé kell tenni a rendészet alapkategóriáját, a közrend fogalmát. A közrend egy morális tartalmú értékkategória, egy adott közösség nyilvánossága előtt helyesnek, kulturáltnak tartott viselkedés gyűjtőfogalma (ezért nem azonos az egész jogrenddel, illetve az erkölcsi- és szokásrenddel, amely számtalan, a „privát” szférát érintő magatartást is az érdeklődési körében tart), ugyancsak nem jelenik meg önmagában, hanem az egyes „különös jogtárgyakon” keresztül: a közszemérem, a köztisztaság, a közegészség, a közúti közlekedés, az utcai (piaci) kereskedelem, az épített és a természetes környezet védelmére szolgáló erkölcsi, vallási, szokásjogi normák tömegében. Nincs általában vett „közrend”: a színház közönségétől elvárt viselkedési normák nyilvánvalóan jóval szigorúbbak, mint amit a közönség egy sporteseményen, strandon, vagy egy italboltban engedhet meg magának. Az utcai (közterületi) viselkedésnek adott kultúrán belül vannak közös, íratlan szabályai, de nyilvánvalóan itt is differenciálni lehet a normasértést közvetlenül elszenvedni kénytelen település kulturális normái szerint. Mindezt a sokféleséget a jog persze nem tűrheti el, hiszen a mindenkire kötelező norma csak egyféle értékítéletet tükrözhet, így szükségképp sérti a jogalkotó látóteréből kiszorult, kisebbségben maradó értékrendeket. A közrend mind jogfogalom természetesen szűkebb, mint a nyilvánosság előtti háborítatlanság, a „dolgok rendes menetének” állapota: egy plurális értékrendre felépülő társadalomban az állam, illetve a jogalkotási jogkörrel felruházott mindenkori központi és helyi hatalom nem veheti át a közerkölcs, a közízlés, a közszemérem, stb. őrének szerepét. Ezért a „rendetlenségek” egy részét a közösségnek tolerálnia kell, illetve a jogon kívüli eszközökkel (pl. erkölcsi megszégyenítés) lehet operálni. Mindez azt jelenti, hogy a közhatalom jogi eszközökkel legitim módon csak ott és olyan mértékben léphet fel, ahol a közösség egyértelműen kifejezésre juttatja a maga intoleranciáját, illetve nyilvánvalóvá válik, hogy az adott cselekménnyel szemben a magatartásirányítás, (befolyásolás) jogon kívüli eszközei elégtelenek, és szervezett, szabályozott formájú veszélyelhárításra (rendészeti típusú beavatkozásra) van szükség. A jogtárgyak elleni támadás foka alapján érdemes megkülönböztetni egymástól a gyakorlatban sokszor egymás mellett (vagy egymás helyett) defmiálatlanul használt közbiztonság és a közrend fogalmát. A közbiztonság a társadalom legfontosabbnak tekintett értékei (legvédettebb jogi javai) elleni támadások (események) terjedelmével, illetve intenzitásával adható meg. Ennek verifikálható formája egy adott közösség mindenkori személy- és vagyonbiztonsága, továbbá -- egy államilag szervezett társadalom esetében - a mindenkori hatalmi-politikai szféra sérthetetlensége. A közbiztonság ugyanakkor erősen tudati kategória is, (az ún. bűnözési félelem) mert léte elválaszthatatlan az adott közösség és tagjainak szubjektív biztonságérzetétől, hiszen ennek függvényében dől el, hogy az emberek hogyan élik meg az általuk megtapasztalt, illetve a tömegtájékoztatás révén hozzájuk eljuttatott jogsértéseket, milyen elvárásokkal tekintenek az állami rendvédelem, illetve a személy- és vagyonvédelem egyéb szerveire, s mit tesznek meg a maguk személyi és vagyoni biztonsága védelméért. Tekintettel arra, hogy a szubjektív közbiztonság nemcsak az emberek közvetlen „kriminális” tapasztalatától, hanem számos más közvetítő hírforrás (mások elbeszélése, a tömegtájékoztatás erősen szelektív, szenzációközpontú hír- és kommentár anyagai, stb.) tartalmától is függ, ezért a kriminalitás valós intenzitásától, illetve a konkrét sértetti tapasztalatoktól az egyén biztonságérzet könnyen elszakadhat. Ezzel szemben a közrend inkább tapasztalati kategória, azt tehát kevésbé lehet manipulálni: az állampolgár • „rendérzete” nagyjából azonos azzal, amit rendszeresen a saját lakóterületén, a közterületen, illetve az általa látogatott nyilvános helyeken tapasztal. Tudati oldalon természetesen a két jelenségkör nem választható el mereven egymástól, nincs külön „rendérzetünk”, illetve „biztonságérzetünk”: nagyjából ugyanazok a védekezési mechanizmusok, félelmek mozgósítódnak bennünk a betört utcai kirakatok, a széthasogatott játszótéri padok látványa következtében, mint amikor obszcén falfirkákkal kell szembesülnünk. 137
