Tanulmányok a Kisalföld múltjából - Kisalföldi Szemle 4/1. (Győr, 2012)
Nagy Róbert: A Magyar királyi Honvédség szárazföldi szállítójárműveinek győri fejlesztése az olasz-magyar gazdasági és katonai kapcsolatok tükrében 1928-1941
A motorizáció folyamatában vitathatatlanul Európa és Észak-Amerika játszotta a főszerepet, s mind a civil életben, mind pedig a katonai területet figyelembe véve hatalmas autóparkkal találkozhatunk már a századforduló időszakában is. Az első világháború idején - amely döntő áttörést hozott a korábbi háborúkhoz képest - az utánpótlás szállításában a vasút mellett ugyan még mindig a lovas kocsi játszotta a főszerepet, de a fejlett államok hadseregeiben a páncélozott gépkocsik, tankok mellett már nagyszámú gépjármű, teherautó, vontató is megjelent, amelyek komoly áttörést hoztak a harcoló csapatok ellátása, a tüzérség és a különféle katonai alakulatok mozgatása szempontjából. A haditechnikai újítások, a tömegesen bevetett új, modern fegyverek minden eddiginél pusztítóbb világégést eredményeztek, ahol már egyértelműen látható volt az a korábbi felismerés, miszerint a gazdaság fejlettsége, azon belül a motorizáció, az utánpótlás gyorsasága, az ellátás biztosítása és a megfelelő mobilitás stratégiai fontosságú. Nem véletlen, hogy a háború befejeződése után öles léptekkel kezdték meg - elsősorban a győztes államok - hadseregeik modernizációját, ami a teljes haditechnika megújítását célozta, különösen a páncélos fegyvernem, a gyors reagálású és speciális katonai egységek, a katonai kommunikáció és a légierők tekintetében. A fogatolt tüzérséget, a hadtáp alakulatokat igyekeztek teherautókkal felszerelni, s megindult a harci terepen is könnyen mozgó, kisebb- nagyobb akadályokat leküzdeni képes terepjáró gépkocsik rendszeresítése. A két háború közötti időszak óriási változást eredményezett a világ hadseregeiben, amelyek tükrözve az adott ország gazdasági potenciálját és fejlettségét igyekezett a kor legmodernebb fegyvereivel és legmodernebb szállítóeszközeivel rendelkezni. A modernizációba a 30-as években bekapcsolódtak a korábbi vesztes országok, így hazánk is. Részben a békeszerződésekben rögzített tilalom okán rejtett, majd a korszak végén már nyíltan felvállalt haderőfejlesztésnél ők is próbálták követni a modernizáció, gépesítés szükségszerű példáját, s minden korábbinál nagyobb erőfeszítéseket tenni a lemaradás mielőbbi ledolgozása érdekében. A háborús szükségletek természetesen egy teljesen más igénybevételt jelentettek a civil életre nézve is, mivel ilyenkor a gazdaság jelentős része a háborús erőfeszítések szolgálatába kellett, hogy álljon. Békeidőben még a leggazdagabb országok sem engedhették meg azt maguknak, hogy a hadsereg minden szükséges járművet, technikai eszközt folyamatosan rendszerben tartson, így természetes volt az a megközelítés, hogy a civil életben egyébként a gazdaságot, kereskedelmet, áruszállítást segítő gépjárműparkot háború esetén a hadsereg igénybe vegye. E tekintetben érdemes megjegyeznünk, hogy a gazdaságilag elmaradottabb országokban, saját gazdasági erejüket meghaladó módon fejlesztett hadseregeknél, így Magyarországon is ezzel a lehetőséggel hatványozottan kellett számolni a két háború közötti hadvezetésnek. Az ilyen „behívott” céges, gyakran reklámfeliratokkal díszített teherautók már a bécsi döntések utáni terület visszacsatolások idején szép számmal segítették a honvédséget, s a hadba lépésünk után a Gyorshadtest kötelékében is jelentős számban (az összes kivonuló 141
