Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XII. rész - Visszavonulás Viszinszkiből
keztek, és az erdő lombja is eltakarta őket. A 33-oknak pedig 43-as páncéltörő ágyúik meg hát géppuskáik, golyószóróik voltak. Egész nap folyt a tűzpárbaj, már sok volt a halott, meg a sebesült mindkét oldalon. Végre Návai hadnagy járőröket küldött ki, hogy felderítsék milyen széles a partizánok arcvonala. Természetesen lóháton mentek, mi meg szemközt megpróbáltuk a partizánok figyelmét magunkra terelni. Egy óra múlva Tóth Jóska szakaszvezető és az egység pontos jelentést hozott. Újházi őrnagy mindjárt a negyedik szakaszt elküldte, hogy támadják oldalba a partizánokat. Utána hamarosan megjött a pontos információval a másik járőr is, egy hadapród parancsnoksága alatt. Az őrnagyunk rádión jelentett a zászlóalj parancsnoknak, és a huszárszázad átkaroló feladatot kapott. A negyedik szakaszunk már harcban állt a partizánokkal, így nem sikerült egyszerre keríteni, a harcok elhúzódtak, nekünk elég sok veszteséget okozva. Hogy a partizánoknak mennyi volt a veszteségük azt nem tudom, mert mikor visszavonultak, nem hagytak hátra semmit. A harcok elükével a sebesülteket és halottakat Rogacsevbe szállították. Ma már pontosan nem tudom, hogy a gyalogságnak és nekünk mennyi volt a veszteségünk. Visszamentünk Alexandrovszkába, pár napig csak felderítő tevékenységet végeztünk, majd az őrnagy parancsot adott:- Egy rajjal el kell menni felderíteni! Majd a hadnagy úr elmondja a feladatot, és ha a térkép- vázlat készen lesz, indulás! Készen lett a vázlat, azon két település volt feltüntetve, felderítésre, hogy a falvakban vannak- e partizánok és ha igen, milyen erőik és fegyvereik vannak. Délelőtt kilenc óra körül lóra ültünk és elindultunk. Már vagy 10 kilométert megtettünk, a vázlaton jó nagy kanyar volt. Tőlünk jobbra pedig szép ligetes rész terült el, nyírfákkal. Azt tudtuk, hogy mocsaras, tőzeges vidéken vagyunk, de megtévesztett bennünket, hogy beljebb, vagy 500 méterre, ölfa és rőzserakás volt, két fa közé rakva. Gondoltuk azt onnét ki is kell hozni. Természetesen csak télen, mikor fagyott. Pont erre nem gondoltunk. A vázlaton sem volt feltüntetve a mocsár. Gondoltuk, hogy minek kerüljünk olyan nagyot, levágjuk azt a sarkot. Amikor már 150-200 métert megtettünk, a lovak kezdtek süppedni. De mi még tovább mentünk vagy húsz métert. A lovak észrevették, hogy puha a talaj a lábuk alatt, elkezdték vágni a tőzeges sarat. Gyorsan lóról parancsot adtam, hogy a lovakat visszafogjuk, mert ott mozgott minden. Először a málhás lóról kellett leszedni a terhet kivinni az útra, de az emberek nagyon meg voltak ijedve, hogy hogyan megyünk ki innen. Mondtam, hogy próbálják meg a lovakat külön-külön más úton visszafordítani, mert egymás után olyan laza volt a talaj mint a malter. Csupa vizesek, meg sárosak voltunk. Megpróbáltam az én lovamat kivezetni, sikerült, utána mentem a málhás lóért. A lovak félelmükben nyeríteni kezdtek, és az emberek is féltek, mert már ők is térdig süppedtek a mocsárba. Nagy nehezen sikerült mind a 12 lovat kimenteni. Aztán a lovakat lenyergeltük, a sarat letöröltük. Az a tőzeges sár hamar megszáradt, ekkor újból felnyergeltünk, majd magunkat hoztuk rendbe. Egy öreg, tartalékos tizedes, a rajparancsnok, mikor magunkhoz tértünk, azt mondta:- Hát pajtás, ha te nem vagy velünk, ott veszünk a mocsárban. Hogy ilyen veszélyben is meg tudtad őrizni a nyugalmadat. Láttad, hogy milyen idegesek voltunk! A lovaink még mindig remegtek, pedig egy óra hossza is eltelt már. A nagy veszedelemben még az volt a szerencse, hogy a partizánok nem támadtak meg bennünket, mert akkor teljes győzelmet arattak volna felettünk. Lóra ültünk és elindultunk a feladatat végrehajtására. Alig mentünk két kilométert, igen messziről kétségbeesett kiáltást hallottunk, de nem tudtuk kiven201
