Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XII. rész - Visszavonulás Viszinszkiből
ni, hogy milyen nyelven. Megindultunk a hang irányába, és ahogy közeledtünk, megértettük, hogy magyarok. Most nem vágtunk neki a mezőnek, az úton mentünk, a vázlat mutatta az útleágazást, nekünk nem balra kellett volna menni, mégis arra mentünk. Nem messze egy nyírfásnál, ott volt 11 magyar katona a mocsárban. Már kötésig bent voltak a sárban. Megörültek, mikor megláttak bennünket. Nem gondolták, hogy pár órával előbb mi is a mocsárral kínlódtunk.- Bajtársak! Segítsetek valahogyan! Tanakodtunk, hogy ki mer bemenni oda. Egyszer csak a Besenyeinek eszébe jutott, hogy van két 50 méter hosszú, vékony, de erős rajkötél. Összekötöttük a két kötelet és amennyire be lehetett menni, Besenyei bement és bedobta az utolsó embernek, hogy kösse a derekára. Jó másfél óra is eltelt, mire all embert kihúzkodtuk, reggel öt órától ott voltak a mocsárban. Mikor a gyalogosokat kihuzigáltuk, továbbmentünk a feladat végrehajtására. Az első falu üres volt, csak néhány öregasszony, meg férfi és gyerek élt ott. Továbbmentünk. A másik falu előtt nem mentünk ki az erdőből, csak a széléről figyeltünk. Egyszer csak furcsa mozgást vettünk észre. Mindnyájunknak gyanús volt, és észrevettük, hogy a falu végen fel van állítva a géppuska.- Mit csináljunk? Rájuk lőjünk?- kérdeztem a rajparancsnokot.- Lőjünk! - mondta a tizedes. Nem szálltunk le a lóról, csak úgy lóháton, csípőből leadtunk két rövid sorozatot, meg néhány karabély lövést. Nem kellett sokat várni, egyszerre megszólalt két Maxim. Aknavetővel nem lőttek. Megfordultunk és megindultunk vissza Alexandrovkára. A nap már bizony jó alacsonyan járt, félő volt, hogy még az úton visszafelé is kapunk valamilyen támadást. Most kizárólag az úton mentünk, nem akartuk az utat megrövidíteni. Már elhagytuk az útelágazást, és alig fordultunk balra 200 métert, kaptunk két géppisztoly sorozatot. Este nyolc óra tájban értünk be a századhoz. A lovamat átadtam az egyik huszárnak, én pedig egyenesen az őrnagyhoz mentem jelenteni.- Sokáig elvoltak. - mondta az őrnagy. A lovasság óránkénti teljesítménye 14-15 kilométer volt. Nekünk ezt az utat maximum négy óra alatt meg kellett volna tenni. Aztán elmondtam az őrnagynak, hogy mi történt. Az őrnagy sejtette, hogy valami probléma volt, már azt gondolták, hogy talán elfogtak bennünket. Szerencsére mindannyian visszajöttünk és a feladatot végrehajtottuk. De az őrnagy azt sem mondta, hogy jól csináltuk vagy rosszul. Csak annyit mondott:- Elmehet és vacsorázzanak meg! A hadnagyot meg sem kerestem. Nem tartottam érdemesnek. Még pár napig maradtunk a faluban, de máris szeptember volt. Itt Alexandrovkán úgy berendezkedtünk, mint a laktanyában. Ha csak egy kis nyugalom volt, az őrnagy mindjárt fegyelmező gyakorlatot végeztetett. Mert a katonát állandóan foglalkoztatni kell. Ezért az emberek szívesebben vették, ha valamilyen harci feladatot kellett végrehajtani. Nemcsak nálunk, de nagyon sok csapattestnél is ez volt a szokás. A magyar katona ezért legtöbbször fáradtan ment harcolni. És sokszor tisztálkodásra sem volt idő. Pedig tele voltunk tetűvel, azoktól sem tudtunk pihenni. Az nagy baj volt, hogy a legénységet sokszor feleslegesen agyonhajtották. 202
