Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)

VIII. rész. A front felé

- Köszönöm, főhadnagy úr - és fölhajtottam a fél deci rumot.- Most menjen pihenni, és majd reggel megbeszéljük a történteket. Letisztelegtem és mentem a szállásomra, már majdnem reggel öt óra volt. A bajtársaim már javában aludtak, én is lefeküdtem a priccsre és próbáltam aludni, de a szememre nem jött álom. Azon gondolkoztam, mi történt a fél századdal. Reggel lett, de a fél századnak híre-hamva sem volt. Dél felé hivatott Pál Antal főhadnagy és azt kérdezte tőlem:- Mi a véleménye, hol lehet a század?- Fogalmam sincs, főhadnagy úr!- Ahogy maga elment, azóta semmit sem pihentem - mondta a főhadnagy.- Én sem aludtam egy percet sem - feleltem a főhadnagynak.- Jól van! Elmehet! A rumot kiutaltam, menjenek oda, majd ki fogják adni! Letisztelegtem és visszamentem a szállásra. A század csak délután két órakor jött meg össze­fagyva, meggyötörtén. Volt olyan, aki mikor leszállt a lóról, összerogyott, úgy kellett bevinni. A törzsépülettől nem messze volt egy emeletes ház, odahordták a fagyottakat. Fekhelyet ugyan ké­szítettek nekik, de az orvosi ellátással nagy baj volt, mert a századnak csak egy egészségügyi tize­dese volt, az látta el őket, ahogy tudta. Huszonegyen szenvedtek maradandó fagyást. Négy napig voltak ott, aztán szállították őket Kijevbe, a 105. hadikórházba. Kilenc főnél kellett különböző amputálást végezni. Domonik Imrének mindkét lábfeje teljesen fekete lett, mert olyan kicsi csizmát kapott, hogy csak egy vékony vászonkapcát tudott belehúzni. A század szenvedett ezen a december 6-i bevetésén 21 fő vesztesége lett. A golyó miatt talán nagyobb veszélyben voltunk, de ott veszteségünk nem lett. Azt mondták, hogy azon a napon mínusz 31 fok hideg volt. Este a hóvihar megszűnt, viszont másnapra olyan dermesztő hideg lett, hogy odakint alig kaptunk levegőt. Gondolom, más alakulatok is hasonló helyzetben voltak, mert pár nap múlva hadosztály-parancsba adták, hogy írjunk haza meleg ruháért, hósapkáért, pulóverért és meleg alsónadrágért. Itthon is gyűjtést rendeztek, meg is kaptuk a szeretetcsomagokat, de abban nem sok köszönet volt. Mire hozzánk érkezett, addigra már csak egy-két érmelegítő, meg néhány kötött sapka jutott. Később a honvédség, először a csizmákat, a lábbeliket igyekezett kicserél­ni, majd kaptunk báránybéléses egyujjas kesztyűt. Most már nem számított, hogy ki hogyan öltözködik, az volt a lényeg, hogy mindenki védje magát, ahogy tudja. De azért itt is voltak vaskalapos parancsnokok, mint Bauman alezredes, később ezredes és tábornok. O megkövetelte a lakanyai öltözködést. Miklós nap után rövid ideig nyugodtabb napjaink voltak, csak egy-egy rajt küldtek valahová járőrbe. Egyik nap Németh Jóskát küldték el felderíteni. Ezzel a rajjal ment Szekcsán szakasz­vezető és Mórocz csendőr szakaszvezető is. Ellenséggel ugyan nem találkoztak, de pálinkafő­zőkkel igen. Ezek bementek, meg is vendégelték őket, és aki nem vigyázott magára, az bizony jól berúgott attól az erős pálinkától. A két szakaszvezető jól beszeszelt, úgyhogy amikor vissza kellett indulni, nem tudtak a lóra felülni. Különben a járőrnek mindig meghatározták, hogy mikorra kell visszaérni. Ha a járőr a megadott időre nem tért vissza, akkor már sejteni lehetett, hogy valami baj van. De most nem történt semmi különös. A két szakaszvezetőt felsegítették és rákötözték a lóra, hogy le ne essenek. A Szekcsánt Orbán Antal, Móroczot, a csendőrt pedig Kac Lajos kísérte, azok, akiket Zsitomirban kikötöttek. Ahogy az úton hazafelé jöttek, Orbán Antal és Kac Lajos kerítésléccel ütötte őket, ameddig Gorodnyára nem értek. 94

Next

/
Oldalképek
Tartalom