Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
VIII. rész. A front felé
tak lesznek. Ezt én megígérem! Most pedig menjenek, jelentsék, hogy megfenyegettem magukat! Ne feledjék el, hogy hadműveleti területen vagyunk! Különben Kacz Lajos a tényleges idejét a cseh hadseregben töltötte, és ott ilyen barbár büntetés nem volt. Nem jelentette egyik sem, de nem sokkal később, mind a ketten megkapták a jutalmukat. A század nehezen tudta megemészteni, azsitomiri kikötést. A büntetéssel mindenki egyetértett, de a módszer, az embertelen volt. Még a szakaszparancsnokok sem értettek vele egyet. Később ezt a két embert kiközösítettük, senki sem tárgyalt velük azon túl, amennyit a szolgálat megkívánt. Ezután az emlékezetes nap után a század megindult Kijev felé. Még előtte Pál Antal és Toszt főhadnagy megszemlélte a lóállományt. Nagyon rossz állapotban voltak a lovaink. A két főhadnagy csak azt hajtogatta, hogy legalább Kijevig bírják ki. De még Fasztov is olyan 80 kilométerre volt. Naponta átlagban már csak 25 kilométert tudtunk megtenni, mert minden órában csak tíz percet lovagoltunk. Azok a szép lovak, amikor elindultunk, olyanok voltak, mint az élet. De a takarmány hiánya miatt leromlottak, voltak olyanok, amelyek huszár nélkül már az üres nyerget is alig bírták. A többit gyalog tettük meg, mert a lovainkat vezetni kellett. Meg különben is az állandó 8-10 fokos hidegben nem olyan kellemes lépésben, nyeregben ülni. Inkább szívesebben gyalogoltunk az úton. Két nap múlva értünk Fasztovba. Itt csak egy éjszakát töltöttünk és mentünk tovább. Innen megint két napot gyalogoltunk, mire Kijevbe értünk. Már jó sötét volt, amikor a várost elértük. Ott egy hatalmas páncélos laktanyában szállásoltak el bennünket. Hatalmas laktanya volt, tele németekkel. Még az orosz harckocsik is ott voltak, mert a németek olyan gyorsan mentek akkor előre, hogy az oroszoknak arra sem volt idejük, hogy a tartalékosokat felszereljék. Ott fogták el őket a laktanyában. Itt egy hetet pihentünk, hogy a lovaink egy kis erőt tudjanak gyűjteni. Az embereknek is kellett egy kis pihenő, mert bizony mi is eléggé le voltunk strapáivá. Mi is elég sokat nélkülöztünk az úton. Itt tudtunk először vételezni rendes lótápot, abrakot, zabot, kukoricát meg rendes bála szénát. A lovaink még így sem javultak megfelelően. Azért mégis tudtak valamit magukra szedni. Egy hét pihenő után folytattuk az utunkat a Dnyeperen túlra. Még hajnali sötét volt, mikor elindultunk a városon keresztül. Azon a rögtönzött pontomhídon mentünk át Darnicára, amit a magyar 101-es és a 102-es hidászok építettek. De mellette volt még egy vasúti híd is, amit szintén ők építettek. A híd hossza több mint másfél kilométer volt. 1945 júniusában ismét ezen a hídon keresztül szállítottak a Jeges-tengerhez. Az egész háború alatt a Donig és Sztálingrádig ezen a hídon bonyolították le a szállítást. A háború alatt is sokszor utaztam rajta keresztül. Sok hidásznak és utásznak elfagytak a kezei és lábai a -30-35 fokos hidegben, hiányos öltözetben. Azok a katonák akkor ott ember- feletti munkát végeztek. A németek, olaszok, románok csapatai is ezen a hídon szállítottak. A II. magyar hadsereget teljes egészében ezen a hídon vitték ki a frontra. De még 1948 januárban, amikor, mint hadifogolyt szállítottak Csernyigovból Kijevbe, akkor is ezen a hídon mentünk keresztül. Mikor átértünk a Dnyeperen, baloldalon már ott volt Darniza. Ez a városrész akkor még külön volt, de ma már Kijevhez tartozik. Ez Kijev egyik kerülete. Ez a város is nagy szerepet játszott az életemben a háború és hadifogság alatt. Itt a kettes táborban gyűjtötték össze azokat, akiket, mint háborús bűnösöket elítéltek. Tábornoktól közlegényig mindenkit, németet, magyart és románt egyaránt. Ezt csak megemlítem, mert ez egy 88
