Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
VIII. rész. A front felé
- Mi volt ez? - kérdezi tőlem Berczeli Imre.- Nem bírtam elviselni, hogy védtelen embert bántalmaznak - mondtam neki.- De hát az ellenséges katona volt.- Volt, de most fegyvertelen, kiszolgáltatott ember. Az iskolában Himódi alezredes úr mindig azt mondta, meg te is, hogy az ellenség csak addig ellenség, amíg fegyver van a kezében és támad. Az a szerencsétlen hadifogoly nem támadott. Igaz?- Nekem is ez a véleményem.- Mesélhetek valamit? - kérdeztem tőle.- Mondd! Hallgatom.- Még ötödikes elemi iskolás voltam, amikor az osztály két pártra szakadt. Az egyik fizikailag is meg létszámban is, erősebb volt. Én akkor nem csatlakoztam egyik csoporthoz sem, mert később értem oda. Láttam, hogy az erősebb fél fölényben van a gyengébbeken. Amikor odaértem, nekiszaladtam a legerősebb fiúnak, akinek jókora bot volt a kezében. Fellöktem és a saját botjával jól elnáspángoltam. Aztán a többit, mindig a legerősebbiket szereltem le. A végén rendőr jött oda, és segített szétválasztani a gyerekeket. A rendőr ezért megdicsért. Én soha verekedést nem kezdtem, de ha belém kötöttek, akkor védekeztem vagy ha megláttam, hogy valaki a gyengébbet bántalmazza, mindig a segítségére siettem. Igaz, hogy nem voltam gyenge gyerek, meg nem is féltem soha.- Egyetértek veled! - mondta Berczeli. Aztán tovább róttuk az országutat, Zsitomir felé. Késő este értünk be egy faluba, ahol beszállásoltunk, no itt aztán éjjel végre jól kipihentük magunkat. Akkor éjjel még nem tartottunk szigorú őrséget, mert még a partizán mozgalomról nem sokat hallottunk. Csak járőrözés formájában, kettesével portyáztunk. Itt már rendesen kaptunk élelmet, naponta háromszor. A lovaknak itt-ott jutott egy kis széna, mert a huszár akárhogy szidta a lovat, de ha valahol megálltunk, mindegyikünk azon volt, hogy a lovának szerezzen valamit. Mégis mire Zsitomirba érkeztünk, a lovak egyre rosszabb állapotba kerültek, és egyre gyengébbek lettek. Itt tartottunk két nap pihenőt. A város előtt körülbelül két kilométerre volt egy gyönyörű fenyveserdő. A háború előtt ez üdülőtelep volt, szép épületekkel, 2, 4, illetve 6 személyes szobákkal. Ide szállásoltuk be a lovainkat is. Igaz, itt sem mi voltunk az elsők. Hogy kik voltak előttünk azt nem tudni, mindenesetre nagy rendetlenség fogadott bennünket. Már az úton hallottuk, hogy az élelmi- szeres kocsikat meglopják. Hamarosan kiderült, hogy az őrség dézsmálta az élelmet éjjel, két szakaszból összesen 24 fő vett részt a lopásokban. A közlegényeket, 20 főt két órára kikötötték, az őrparancsnokokat (a két tizedest és a két őrvezetőt) lefokozták, mert a szolgálati szabályzat szerint kikötni csak a közlegényt szabad. Pál Antal hadnagy rendelte el a kikötést. Rettenetesen örültünk annak, hogy a mi szakaszunkból nem volt senki közöttük. Mondtam is a Berczeli Imrének:- Örülök, hogy az első szakaszból senki nincs benn.- Én is! - jelentette ki Berczeli, de mindjárt hozzátette - , mert a mi szakaszunk fegyelmezett.- Azért, mert a szakaszparancsnok olyan, hogy a szakasza nem akar neki kellemetlenséget szerezni. Ezt magad is tapasztaltad, nem? 86
