Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
VII. rész. 1941, kitört a szovjet elleni háború!
- Maga jöjjön velem az őrszobára! Mikor kimentem, ott állt Schneider Pali, a szakaszparancsnokom, meg Abonyi főtörzsőrmester. Tisztelegtem neki. Azt mondta nekem a főtörzsőrmester:- Ide figyeljen kend! A százados úrnak, meg a zászlós úrnak sikerült megmagyarázni az alezredes úrnak, hogy azért tették kendet az átképzősökhöz, mert maga ismeri a pörgettyű nyelvet, azt amit ők beszélnek. Meg nem szeretném, ha újabb kiképzőnk kerülne kórházba. Mert bizony mindketten 10-10 napot töltöttek a kórházban. Az alezredes megengedte, hogy az oktatást, ha szükséges szlovák és ruszin nyelven tartsuk meg, de semmi többet, a laktanyában csak magyarul szabad beszélni. De azért a gyakorlat után, mikor bementünk az istállóból átrendezett szobába, senki sem gátolta őket, hogy az anyanyelvükön beszéljenek. Mikor a fogdából kijöttem, először Várkonyi századoshoz kellett mennem. O nem durváskodott. Elmondta, hogy milyen nehezen tudták meggyőzni vitéz nemes Szabadhegyi István alezredest. Mert bizony az még a monarchia szellemében gondolkodott. Hozzátette: Most menjen vissza és foglalja el a beosztását és végezze a munkáját becsülettel, mint idáig. Mikor visszamentem az átképzősökhöz örültek neki. Jöttek pám csetár öcsén obradaválszá kak pridéte ubrátna. Mondtam nekik:- Miért sajnáltak?- Mert olyat, mint én nem kapnak többet - mondták. Ezt be is bizonyították, mert ősszel amikor kimentünk a frontra, mindenki az én szakaszomba akart jönni. De ezt nem lehetett megcsinálni, mert minden szakaszba csak tíz átképzős kerülhetett: a hadvezetőség nem bízott meg bennük. Mikor az átképzősök leszereltek, úgy volt, hogy újabb csoport jön majd, de ez elmaradt, azt mondták, hogy majd ősszel. Alig telt el két hét, június 22-én, vasárnap reggel lementünk az istállóba, hogy a lovakat megzaboljuk. Ébresztő éppen úgy volt, mint máskor, gyönyörű, napsütéses reggel volt, és a madarak csiripeltek a gesztenyefákon. Majd fél hat tájban bejött a napos az istállóba, hangosan mondta:- Szakaszvezető úr! Tudja mi újság?- Nem. Nem tudom.- Ma reggel négy órakor német csapatok megtámadták a Szovjetuniót és máris tíz kilométert nyomultak előre, ötszáz méter szélességben. Először mindenki meghökkent, mert előzőleg semmi jele nem volt a hadüzenetnek. Ezután minden órában figyeltük a híreket a rádióban, mert minden szobában volt hangszóró, meg a napos asztal fölött is. Aznap Breszt-Litovszk térségében pillanatnyilag a támadás megrekedt. De egy-két nap után a németek ismét megindultak Fehéroroszország és Ukrajna belseje felé. Nálunk, a századnál is nagy volt az izgalom, tanakodtunk, hogy Magyarország belép-e a háborúba, vagy semleges marad. Reggel 8 órára, mivel vasárnap volt, a tisztek is megjöttek. Legelőször Abonyi főtörzsőrmester, látszott rajta az izgalom. Utána érkezett a századparancsnok, Várkonyi százados. Akkor már tudtuk róla, hogy nem német-, inkább angolbarát volt. 1944-ben a Beszkidekben, ott ahol Kéri Kálmán és Dálnoki Miklós Béla vezérezredes, a történelmi magyar határon, Lizkánál átmentek az oroszokhoz, ők is biztosították az átjutást. Kéri Kálmán akkor az első hadsereg vezérkari főnöke volt, Beregszászról indultak, mert ott volt a hadsereg parancsnokság. Nem tudom pontosan mikor, de november első napjaiban volt. 73
