Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
V. rész. 1940. Erdély
- Még azt akarom mondani, hogy te igen rendes ember voltál és vagy. Első naptól kezdve megvédted a zsidókat. Én teérted igencsak imádkoztam, meglátod Feri, téged a zsidók istene meg fog segíteni.- Nem tudom mit mondjak, de nagyon sajnállak benneteket. Aztán tovább mentem, mert a Muszka Miskának és a Feldmann Palinak is szólni kellett. Azok is döbbenten vették tudomásul a hírt. Egy óra alatt mind a 14 zsidó készen volt a telephelyen, köztük volt Simái Miklós zászlós is, Berczelivel egyidős katona. A telephelyen mindegyik leadta a fegyverét, csak kizárólag az egyenruha, ami rajtuk volt, maradhatott meg. Még ott a telephelyen a szakaszparancsnokok elbúcsúztak tőlük. Lamos főhadnagy is mondott néhány keresetlen szót. Csak Jurcsek főhadnagy volt felháborodva, mit kell ezekkel a szar jakecokkal annyit pitizni. Nem akasztani viszik őket, legalább nem fertőzik a fegyveres testületeket. Vigyék csak el őket, ne is lásson egyet sem. Kis idő múlva Dombóról is megérkeztek a zsidók, voltak vagy harmincán. Akkor még megvolt a rendfokozatuk. Volt közöttük főhadnagy meg százados is. Mikor odaértek, a mieink is besorakoztak hozzájuk. A zsidó százados vezette őket gyalog. Nem tudom, hogy azok akik Dombóról jöttek, kaptak-e valami hideg élelmet, azt tudom, hogy a mieink el lettek látva két- napi élelemmel. Mikor a menet elindult, szabályosan sírtak. 1941 nyarán találkoztam Mosonmagyaróváron civil ruhában és katona sapkában Simái Miklóssal. Letisztelgett, mint egy honvéd. De én azért rendesen, zászlós úrnak szólítottam, nem sokat tudtam vele beszélni, mert azt mondta, hogy nekik szigorúan meg van tiltva, hogy katonával beszéljenek. Azután nem tudom, hová lettek. A szolgálat is mind szorosabb lett, a századunknak augusztus 25-én el kellett hagyni Gányát és közelebb mentünk a román határhoz. Felsőnyerezsnyicára. Amerre mentünk a lövegek készen álltak a tüzelésre. Harckocsik is voltak, de akkor még magyar hadsereget csak a kis Toldi és Túrán harckocsikkal szerelték fel, amelyek 22 tonnát nyomtak, de ezekből se volt sok. Felsőnye- rezsnyicán állandó készültségben voltunk, minden órában vártuk a támadási parancsot. Ahogy odamentünk, két napra rá, ezen a falun vonult át a II. lovashadosztály, és majdnem egész nap vonult megszakítás nélkül a III. és IV. huszárezred. Kettesével mentek az úton, azért nyúlt olyan hosszúra a hadosztály. De, hogy hová tartottak, azt nem tudom. Az erdélyi bevonulás után a III. huszárezred nem ment vissza az állomáshelyére, Munkácsra, hanem Nagyváradra költözött. Nagy területet bejártunk Erdélyben, de a lovashadosztállyal nem találkoztunk. Augusztus 27-én elég kritikussá vált a helyzet, minden jel arra mutatott, hogy megtámadjuk a románokat. Három nap múlva megenyhült a légkör, mert 30-án megszületett a második bécsi döntés, Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták. Ahogy a döntés megszületett, azonnal lefújták a harckészültséget. Szeptember 9-én, reggel 7 órára a századnak készen kellett lenni, a szereléket és a ruházatot rendbe kellett hozni. Mikor a század készen állt, megindultunk Nagybocskó irányába. Nem volt messze, hat-hét kilométerre volt tőlünk. Mikor odaértünk a Tisza hídhoz, megálltunk és négyes sorban felfejlődtünk. Elől ment a századtörzs, utána az első szakasz és így tovább. A híd túloldalán vártak a románok, három tiszt. Nem tudom milyen rendfokozatuk volt, de azt tudom és hallottam, hogy az egyik, aki átadta Himódi alezredesnek az okmányokat, az törve beszélte a magyart. Még vártunk egy órát míg átmehettünk a hídon, meg kellett várni, míg a román katonaság kivonul 57
