Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
V. rész. 1940. Erdély
a városból, csak azután mehettünk mi. A híd baloldalán - már a túloldalon - fel volt állítva a díszkapu. A város polgármestere, de lehet, hogy más, köszöntötte a magyar hadsereget. A tribünön egy fiú és egy kislány köszöntőverset mondott. Az egyik a díszkapu egyik oldalán, a másik a másik oldalán állt. Mind a kettőnek őszirózsa csokor volt a kezében. Éppen amikor befejezték a köszöntőverset, akkor értünk oda, és az egész virágcsokrot odadobták közénk. Mindjárt szétosztottuk a csokrot, mindenki a lova kantárába tűzött egy szál őszirózsát. Nagyon megható volt, bizonyisten megkönnyeztük ezt az egy órát, amíg lejátszódott. A lakosság örömmámorban úszott. Kiabálták: „Éljenek a magyar huszárok!, Éljen a magyar hadsereg!”. De mi nem állhattunk meg, mert a hátunk mögött ott volt a gyalogság, a tüzérség és a többi alakulat, akik még a Tisza túloldalán várták, hogy rájuk kerüljön a sor. Mire a hídon az egész hadosztály, illetve a hadtest átvonult, gondolom este lehetett. A híd baloldalán aztán a csapattestek, illetve az alakulatok több irányban szétmentek. A mi alakulatunk Máramarossziget felé vette az irányt. Addig vagy négy falun mentünk keresztül. Mindenhol nagy ovációval fogadtak, de egy faluban alig volt néhány ember. Gondolom, a románok nem nagyon örültek annak, hogy Magyarországhoz kerültek. Mi ezeken a falvakon csak keresztülmentünk. Úgy déltájban érkeztünk Máramarosszigetre, ott megint nagy ünnepséggel fogadtak, több ünnepi beszéd is volt. Himódi alezredes is köszöntötte a város lakosságát, nem hiszem, hogy valaki is otthon maradt, aki magyar volt és mozogni tudott. De azért románok is voltak jelen. Itt is négyes oszlopban vonultunk be a városba. Az ünnepi úri muri után lóra szálltunk és elkezdtünk ebédelni, emlékszem húsleves és húsosburizs volt a menü. A tiszteket a város vezetősége meghívta ebédre, de mi sem voltunk csalódottak, mert minket a lakók karonfogva húzkodtak a lakásokba ebédre. De a legénységnél ez nem ment olyan zökkenőmentesen, mert a lovakat nem lehetett otthagyni. Csak felváltva lehetett elmenni. Azoknak, akik ottmaradtak a lovakkal finom szilvapálinkát hoztak. Mondtam az embereknek, úgy igyanak, hogy baj ne legyen, de a lakosság csak kínálta:- Vitéz Úr, igyon! Vitéz Úr, igyon! De hát a pálinkából nem tud az ember olyan sokat meginni. Az egyik kitalálta, hogyha kínálták, akkor beletöltötte a kulacsba. Aztán a többinek sem kellett több, a lakosság mindenkinek megtöltötte a kulacsát pálinkával. Már jó kapatosak voltak a huszárok, nem beszélve arról, hogy a csinos, fiatal lányok és menyecskék ingyen osztogatták a csókjaikat. A férfiak is össze-vissza ölelkeztek velük, de a román lakosság is. Hogy magukban mit gondoltak, azt nem tudom, de ott azon a napon úgy vettem észre, Máramarosszigeten mindenki felszabadultnak érezte magát. Közben megszólalt a cigányzene, de a román népzene is, és táncoltunk az utcán. Mindenkinek jókedve volt. Három óra tájban megjöttek a tisztek, azoknak is jókedvük volt, énekelték: „Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk!” Berczeli már messziről kiáltotta:- Első szakasz lóra! Csak pár órát voltunk Máramarosszigeten, de úgy búcsúztunk a város lakóitól, mintha ott születtünk, ott nevelkedtünk volna. Azóta sem volt olyan élményben részem. Otthagytuk a várost, az életben még egyszer, hét év múlva jártam Máramarosszigeten, de az már nem hagyott olyan kellemes emléket bennem, mint 1940-ben. A második találkozásom a várossal, akkor történt amikor hadifogságból jöttünk haza. Ez a találkozás is mély nyomokat hagyott bennem, de gondolom abban a kétezer hadifogolyban is akikkel akkor együtt voltam abban az öreg lovassági laktanyában. 58
