Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
V. rész. 1940. Erdély
átszökött az oroszokhoz. A hangos beszélőn üzent a Dömötör hadnagynak, hogy ő jól van és tárt karokkal várja, hogy mihamarabb találkozhassanak azt kívánja. Aztán, hogy találkoztak vagy sem, azt nem tudtuk meg soha. De a főhadnagy 1943. január 18-án fogságba esett és, hogy ott mi történt vele nem tudni, de Kálnoki Pista hazajött és Koppánymonostoron tanácselnök lett. Az idő lassan haladt, majd elérkezett 1940. május vége, Pünkösdhétfő. Mozgósítás! Pünkösdvasárnap néhányan az öregek közül éjfélig kimaradáson voltunk. Bementünk a laktanyába, jól éreztük magunkat. Egy kicsit beszélgettünk a napos asztalnál, mert nem egy szobában aludtunk. Ezután lefeküdtünk, hamar el is aludtunk. Éjfél után 2 órakor beszól a szobába egy éles hang:- Riadó! Mozgósítás! Mindenki öltözzön föl és a szobákat ki kell üríteni! A szalmazsákokat is a raktárba kell vinni, a szobákba meg bálaszalmát kell tenni. Mert rövidesen jönnek a tartalékosok és az ágyakon nem fognak elférni. Három órára az összes tiszt, tiszthelyettes bent volt a laktanyában. Legelső teendő a tényleges legénység elosztása volt századonként, azután a tiszteket meg a tiszthelyetteseket is beosztották. Schneider Pali, Rátonyi Gyuri a harmadik szakaszhoz, Jurcsek Béla főhadnagy a negyedik szakaszhoz került, Lamos László főhadnagy lett a századparancsnokunk. Én az első szakaszba kerültem, Berczeli Imréhez, ő akkor a magyaróvári Akadémián volt tanársegéd. Különben megörültem neki, hogy megint összekerültünk. Közben reggel lett és a lovakat meg kellett zabolni. Zabolás után elosztottuk a tényleges lovakat. Ezeket általában a tényleges huszárok kiválogatták maguknak. Én is választottam egyet a Berczelinek, egyet pedig magamnak, amin amúgy is lovagoltam. De később az enyémet átadtam egy tartalékos főhadnagynak. Reggel hét órakor hozták a tartaléklovakat. Ahogy a vonatok érkeztek, úgy jöttek a tartalékosok is. Tele volt a laktanya emberrel, lóval. Egyszer csak megjött Berczeli és Hídvégi tanár úr is. De azzal a vonattal, amely Győr felől jött, jöttek a földiek is sokan: Halásziról, meg a környező falvakból. A földijeim szanaszét kerültek. Az én szakaszomba csak Hauk Imre meg Németh Jóska került. A mi századunk volt a legszerencsésebb, mert mi az épületben voltunk elszállásolva, a lovaink is az istállóba voltak. Pár nap múlva, mikor a századokat már összeszedték, ki kellett vonulni lóháton. A laktanya udvarán, a sorakozó téren alig volt egy kis hely, mikor a több mint ezer lovas felsorakozott. A szemle után a hatodik század kivonult a laktanyából. Elmentek falura, onnét vagoníroztak be. Berczeli Imre a lósorozást, én pedig a szakaszlétszámot és a felszerelést intéztem. A beosztás is az én dolgom volt. A huszároknál nem 36 fő volt a létszám, mint a gyalogságnál vagy más csapattesteknél, nálunk 57 fő meg hatvan ló tett ki egy szakaszt. Azt is tudni kellett, hogy kinek milyen felszerelés járt. Segítségre nem nagyon támaszkodhattam, mert a 3 rajparancsnok közül 2 biztos a kantinban volt. Egyedül Vaclavik Gazsira számíthattam. Gazsi velembeli katona volt. Vezetékló parancsnokként az volt a feladata, hogy a lovaknak az élelmezését ellássa és harc közben biztosítsa a lovakat. Azokat adott esetben meg is kellett védeni, erről mindig a szakaszparancsnok gondoskodott. Délután 2 órára meglett a szakaszlétszám, megint csak Gazsi segített a felszerelésben. Kis idő múlva megjött a két rajparancsnok, de teljesen készen voltak a sok féldecitől, mondtam nekik:- Szégyelljétek magatokat! Semmivel nem törődtök! Jelenteni kellene a százados úrnak. Most pedig menjetek fel a patamosó padlására és aludjátok ki magatokat! Majd ha szükség lesz rátok, szólok! 39
