Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
V. rész. 1940. Erdély
A két rajparancsnok felment a padlásra és majdnem estig aludtak. Közben szóltam a Gazsinak, hogy elmegyek megnézem, hogyan áll a szakaszparancsnok a lovakkal. Berczelinek volt négy embere, akik segítettek neki a lovakat rendezni. Mindjárt a patájukba belesütötték a sorozószámukat. Mikor odamentem, még vagy 7-8 ló hiányzott. Lassan ment a sorozás, mert mindhárom századnak csak egy állatorvosa volt. Ahogy a sorozandó lovakat nézegettem, megálltam egy fiatal, almásderes csikó mellett. Eléggé rossz kondícióban volt, a gazdája egy vágfarkasdi ember volt. Mikor a Bizottság elé vezette a lovat meg sem vizsgálták, azt mondták neki, hogy nyugodtan elviheti haza, mert alkalmatlan. Különben a huszárral együtt közel 140 kg-ot kellett a lónak cipelni, sokszor vágtában. Ott könyörgött, hogy vegyék be, mert nincsen takarmánya, tavasszal leégett a pajtája. De a Bizottság nem törődött vele, hazaküldte. Odajött hozzám, hogy valahogy intézzem el, hogy a csikót bevegyék. Megsajnáltam az öreget. Megkérdeztem, van-e passzusa a csikónak. Van, mondta az öreg. Hamar átvettem a papírt és odamentem Pintér Karcsi tizedeshez, mert ő írta be az adatokat. Mindjárt meg is mondta, 83-as számú. Mondtam az öregnek, itt van a passzusa, a csikót meg kösse oda a korláthoz, aztán elmehet haza. Ha valamikor hazajövünk, majd visszakapja. Igen hálálkodott az öreg, kezet fogtunk, és elment haza. A csikót pedig odaküldtem a kovácsokhoz, hogy üssék a patájába a számot. Mondtam a Berczelinek, hogy mi történt.- Rendben, de én nem felelek érte. És ki fogja lovagolni?- Majd én!- feleltem neki.- De ez a ló nem fogja bírni a strapát.- Arról majd én gondoskodom - feleltem.- Na jó, de azt tudod, hogy a parancsnoknak mindig a legjobb lovat kell választani. Aztán amikor a csikót besütötték, bekötöttem az istállóba a szakaszhoz. Már este nálunk kapott zabot, én minden etetésnél másfél adagot adtam neki. Egész éjjel dolgoztunk a beosztással és felszereléssel. Természetesen, aki végzett a málházással az lefeküdhetett. Csak a három raj- parancsnok, a vezetékló parancsnok, meg mi ketten a Berczelivel nem aludtunk. Nekünk meg kellett csinálni a felszerelési lajstromot. Mindent fel kellett írni: a lovak nevét, a nyergek számát. Mert minden nyeregbe bele volt ütve száma. Én is csak most tudtam meg, hogy egy szakaszparancsnoknak és egy helyettesnek mennyi a feladata egy mozgósítás alkalmával. 1939-ben ezt még nem tudtam. Nem is gondoltam rá, hogy nem egész másfél év múlva ezt a feladatot nekem kell csinálni. Másnap, kedden mind a három századnak 9 órára teljes menetöltözetben, felnyergelve a sorakozó téren kellett gyülekezni. Himódi alezredes úr az osztályparancsnok megszemléli a századokat. A mi századparancsnokunk, Lamos főhadnagy, az ötödik századé Kókai Ödön, a hatodik század parancsnoka Hadház Ödön százados, a jutási tiszthelyettes iskola parancsnoka volt. A helyettes minálunk Jurcsek Béla főhadnagy. Minden század felsorakozott, természetesen a szakaszok is külön. Nálunk a sorakozó négy sorban történt, nem úgy, mint más alakulatoknál, mert ott hármasával kell sorakozni. Az öreg alezredes is lóháton kerülte meg a századokat. Először a századparancsnokok beadták a létszámjelentést. Nálunk a jelentésadás mindig kivont karddal történt. A szakaszoknál a szakaszparancsnok elől, a helyettes pedig a szakasz végén állt be a sorba egyedül. Mikor az alezredes körbelovagolta a századot, mellettem megállt. 40
