Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
IV. rész. Hazatérés Kárpátaljáról
IV. rész Hazatérés Kárpátaljáról Áprilisban amikor megjöttünk Kárpátaljáról, a karpaszományosokat elküldték Sopronba, huszár tartalékos tiszti iskolára, mert ott volt a hadapród iskola. De előtte előléptették őket tizedessé. Ugyanakkor nálunk is kezdték válogatni az újoncokat tisztes iskolára. Először azt vizsgálták, ki hogyan lovagol. Kinek milyen a magatartása és hogyan sajátította el az eddig tanult gyakorlatokat. És milyen a szellemi képessége. Nekem akkor nagyon fogott az agyam. Az elméleti oktatásokon majdnem úgy visszaadtam az anyagot, ahogy az előadó felolvasta. Én éppen a főkapunál voltam őrségen, amikor a létszámot összeállították. Váltás után bementünk, 1 órakor a folyóson találkoztam Porgecz Árminnal. Mindjárt azzal fogadott:- Látod, hogy nem hiába imádkoztam érted. Meg is van az eredménye.- Az még nem biztos, egy tollvonás és máris mindennek vége. Hidd el nekem Ármin.- De én hallottam, amikor Lamos főhadnagy úr azt mondta Abonyi törzsőrmesternek, hogy téged nem szabad kihagyni. Mert én ebből az emberből tizedest, de inkább szakaszvezetőt akarok csinálni. Nem szabad hagyni, hogy elkallódjon. Elérte! Jó is volt, meg nem is. Közben azután más történt, Pongrácz Károlyt előléptették ezredessé és áthelyezték Székesfehérvárra a hadtestparancsnokságra. Kaptunk helyette egy alezredest osztályparancsnoknak. De a két ember között igen nagy volt a különbség. Míg Pongrácz Károly csak a századparancsnokunkat ismerte, addig Himodi alezredes még a közlegények nagy részét is igyekezett megismerni. Jó is volt, mert sokat törődött a legénység életével. Ha elrendelt valamit, azt meg is követelte és saját maga ellenőrizte a végrehajtást. Sokszor úgy meglepte a századokat, hogy csak akkor vették észre, amikor ott volt. Még éjjel is elment ellenőrizni. És ha nem úgy volt, ahogy ő akarta vagy a parancsba kiadta, akkor a századparancsnok már megkapta a magáét. Hát hamar rendet csinált az osztály körletében. A legénység rövid idő alatt megszerette. Szigorú volt, de ami járt a katonának, azt meg is adta. Lőleg az öltözködésre sokat adott, mert azt mondta, legszebb katona a huszár, de annak olyannak is kell lenni. Igaz szabadságot nem osztogatott, mint Pongrácz alezredes, csak jutalom szabadságot adott, de azt ki kellett érdemelni nála. Alig telt el pár nap, hogy az alezredes átvette az osztályt, jött egy felhívás: aki akar mehet az ejtőernyősökhöz és a Kárpátokba, Munkácsra a hegyi huszárokhoz. Az újoncokból alig volt olyan, aki ne jelentkezett volna, én is jelentkeztem másnap a lovas kivonulás után, - akkor már kijártunk a terepre. Az alezredes megszemlélte a jelentkezőket. Sorba mindenkitől megkérdezte, miért akar elmenni a huszároktól. Mindenki mondott valamit, de senki sem az igazat mondta. Én a sorban körülbelül a huszadik voltam, tőlem is megkérdezte, hogy miért akarok elmenni. Az alezredest Lamos főhadnagy, Scharger hadnagy Abonyi törzsőrmester, Révész szakaszvezető és Széles tizedes kísérte. Amikor megkérdezte tőlem, hogy miért akarok elmenni, én mindjárt elmondtam az igazat.- Alezredes Úr! Alázatosan jelentem, azért akarok elmenni, mert lassan már három hónapja, hogy bevonultunk, csak akkor reggeliztünk amikor a Kárpátalján voltunk. Abba a két hétben! 22
