Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XV. rész. Útban hazafelé ... útban a fogság felé
- A partizánok már két hónapja nem voltak.- A németek se?- Azok is már régen voltak erre. Azt mondta a fiatalasszony, elszalad, megkérdezi a szomszédokat is. Mind a két szomszéd szívesen fogadott két-két főt. Kaptunk tejet, tojást, kenyeret, meg egy kis sózott szalonnát, akik dolgoztak, azok kaptak a házban élelmet. Amit pluszba hoztak, azt előszőttük. Másnapra már 10 embert kértek. A fiatalabbja még szerelembe is bocsátkozott a horvát menyecskékkel. Nem volt rossz, de azért őrséget éjjel nappal tartottunk. Március 24-én furcsa mozgást vettünk észre. Igen vonultak a németek nyugat felé. Mindjárt gondoltuk, hogy valahol nagyobb baj van. Nem mentünk el munkára, mindenki a tanyán maradt. Izgultunk, hogy nehogy oda is feljöjjenek. Dél felé csatazajt is halottunk, mindjárt sejtettük, hogy itt nemcsak a partizánokkal harcolnak, hanem már az oroszok is jelen vannak. Estére minden elcsendesedett, néma csendben telt el az éjszaka. Néha távolban egy-egy, rakéta jelezte, hogy merre van a frontvonal. Nem mertünk elmozdulni, még volt egy kis élelmünk, amit a munkánk jutalmáért kaptunk. Március 26-án reggel gyönyörű napsütéses idő volt, öt óra tájban erős motorbúgást halottunk. Mindenki ébren volt és figyelt. Egyszercsak az egyik figyelő int, hogy menjek le. Lementem és láttam a távcsővel, hogy a hegy mellett a kanyarból kibukkant egy harckocsi, aztán a második, harmadik, majd a negyedik. Több nem jött, megállapítottam, hogy T-34-esek.- Tudjátok mi a helyzet? A sorsunk megpecsételődött! A fegyverekből závárzatot kiszedni és eltüntetni, a lőszert és a fegyvereket az erdőben elásni! Én meg lemegyek az útra és bevárom őket.- Ne menj le! Lelőnek! És akkor mi lesz velünk, ha mi így fogságban leszünk?- Ezen már senki nem segít! Lassan lementem az útra, már talán 400 méterre voltak. Egy botra rátűztem a zsebkendőmet, igaz nem volt tiszta fehér, de jelképnek megfelelt, hogy megadjuk magunkat. Azért megvallom őszintén, hogy izgultam, de az egész szakasz is félve várta a fejleményeket. Mikor odaért a négy páncélos, megálltak, az elsőben derékig kint volt a toronyból a parancsnok, egy főhadnagy. Köszöntem a főhadnagynak, és mondtam neki, hogy idehoztak bennünket. Mondtam neki, hogy én magyar vagyok, csak a Kárpátalján voltam katona, ott tanultam oroszul. Adtak négy egész két kilós német kenyeret, két hasáb jó vastag, sózott szalonnát, meg egy jó marék mahorkát is, és hozzá egy féloldal újságot, Pravdát. Mikor mindent megkaptam, megköszöntem, a főhadnagy még megkérdezte:- Németek nincsenek?- Nincsenek — mondtam neki. Megköszönte és továbbindultak az úton. Én pedig a kenyeret, meg a szalonnát elosztottam. Mindenkinek jutott belőle egy darabka. Az oroszok elmentek, mi pedig összepakoltunk és elindultunk északra. Két óra gyaloglás után elértük a Drávát, és Murakeresztúrnál egy fahídon átkeltünk a folyón. Még két kilométert sem tettünk meg, láttuk, hogy az úton jön egy ember csoport, de kísérték őket, méghozzá kozákok. Mikor megláttak bennünket, két lovas rögtön odavágtázott hozzánk, azt kérdezte:- Hová mennek? 226
