Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XV. rész. Útban hazafelé ... útban a fogság felé
- Haza, Magyarországra — mondtam neki.- Rendben van, de dokument nélkül az nem megy. Azok is odatartanak, nyugodtan menjenek csak oda! Meg is kaptuk a dokumentumot, ki előbb ki később, ki soha, mert valamelyik fogolytáborban elpusztult. Megkezdődött a háborúnak egy újabb borzasztó kálváriája, nélkülözés, temérdek szenvedés. És ez mind azoknak a bűne, akik belevitték az országot egy értelmetlen háborúba. Werth Henrik vezérezredes, Kozma Miklós vezérezredes, maga a Horhy és Bárdossy, Imrédy miniszterelnökök, Jányi Gusztáv vezérezredes. Ezek minden erejükkel a háborút szorgalmazták. 43-ban lett volna mód arra, hogy kilépjünk a háborúból, a svéd nagykövet feljajánlotta a közvetítést, de az akkori kormány nem fogadta el az ajánlatot. Pedig azt kellett volna. Igaz a németek mindenhogyan megszálltak volna bennünket, csak egy kicsit előbb és nem pusztult volna el ennyi ember, és a háborút talán a nyertesek oldalán fejeztük volna be. Ezzel befejeztem az írásomat. A visszaemlékezésemet néhány feljegyzés segítette, amit a háború alatt írtam, de sok el is kallódott. Legjobban csak az emlékezetemre támaszkodtam. Még sokat tudnék hozzáfűzni, de úgy gondolom, hogy ez amit leírtam, tükrözi a valóságot. Tisztelettel Weisz Ferenc huszárőrmester Mosonmagyaróvár 1995. június 20. Melléklet Mikor a dolgozatomat elkezdtem írni, úgy gondoltam, hogy csak úgy szórakozásból megírom a századom történetét magamnak, az asztalfióknak. És ha majd az unokáim olvassák, eszükbe fog jutni, hogy: Lám, ez volt az én nagypapám! De most már úgy gondolom, hogy nemcsak a századom történetét írtam meg. Talán emléket is állítottam azoknak a bátor huszároknak, bajtársaimnak, akik ott az orosz hómezőkön napokat feküdtek a hó tetején és rugdalták a befagyott zárdugattyut. Meg azt a hatalmas földterületet lóháton és gyalog bejárták: a Kárpátoktól a Donig, Ukrajnán keresztül Fehéroroszországig, majd vissza a Kárpátokba, egészen Horvátországig. Az a sok éhezés, fázás, sok nyomot hagyott az ember emlékezetében. Kérem az Olvasót, hogy írásom elbírálásánál vegye figyelembe, hogy nem használtam semmilyen forrásanyagot. Amit leírtam az mind megtörtént, valóság és igazság. Lehet, hogy van benne olyan, amit talán a történelem és a történészek másképp látnak, de én úgy írtam, ahogy azt átéltem. Többször meggyőződtem arról, hogy amit a történészek állítanak, én azt egészen másképpen tudom. Éppen a mai nap olvastam egy újságcikket, egy ezredes tollából, hogy a magyar katona hogyan lelkesedett, amikor harcolni kellett. Egy ezredes az nem volt soha a legénységgel, az nem hallotta soha, hogy annak a katonának, aki a háború borzalmát átélte, milyen véleménye volt a háborúról. Azt az ezredesek nem tudták. Mert azok nem voltak soha a legénység közelében. Az csak a jelentésekből tudta azt, hogy milyen a legénység hangulata. Ez az ezredes, akinek az 227
