Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XIV. rész. Újra a fronton
- Mein Gott! (Jaj istenem!)- Mi van veled?- Újból megsebesültem - mondta a német. Nem álltam meg, csak húztam tovább. Éreztem, hogy a köpenyemen keresztül melegít a vére. Nagy nehezen beértem vele, bár a hátamon még kapott egy vállövést. A német fogta fel az én golyómat is. Major Pisti szidott, mint a bokrot, mert attól tartott, hogy egyedül marad. Amikor a második sebesültet is behoztam, odajött hozzám az őrnagy. Azt mondta nekem, úgy ahogy vagyunk menjünk át a német hadseregbe, becsületszavát adja, hogy pár nap múlva tiszti rangot kapok. Mondtam neki:- Köszönöm őrnagy úr, nem kell nekem semmilyen rendfokozat. Nekem ebből a háborúból elég! és a torkomra mutattam, hogy meddig vagyok vele. Erre az őrnagy azt mondta, hogy felterjeszt magas kitüntetésre.- Köszönöm őrnagy úr, nincs szükségem sem rangra, sem kitüntetésre! Erre az őrnagy begorombult, és azt kiabálta:- Ameddig egy magyar katona elesik, addig egy német megmarad, és amíg egy mázsa búzát elvesznek Magyarországról, addig a német búza megmarad. Ha beleláttam volna, azoknak a németeknek a lelki világába, istenemre mondom, meghúztam volna a géppisztolyom ravaszát. Ennek ellenére mind a ketten odaadtuk nekik a sebkötöző csomagjainkat, és a katonáktól rendesen elbúcsúztunk. Tovább siettünk, azt akartuk, hogy még világosban beérjünk valami településre. Négy óra után érkeztünk meg egy ukrán faluba, magyar katonák voltak benne. Mindjárt jelentkeztem a parancsnokságon, kecskeméti tüzérek voltak, de a huszárszázadról semmit sem tudtak. A tüzérezredes nagyon készséges volt, még a hadosztályt is felhívta, hátha azok tudnak valamit. De semmi jót nem tudtak mondani. A tüzérek elláttak bennünket vacsorával, abrakkal, mindennel. Éjjel megpihentünk a tüzéreknél. Az alezredesnek, meg a tiszteknek elmondtuk, hogy az úton milyen kalandban volt részünk. Reggel továbbmentük, délre elértük Nadrovát. Ez bukovinai város volt az ezer éves határon, ezen a környéken 44 tavaszán is kemény harcok voltak. Ott találkoztunk először olyan magyar csapattestekkel, amelyek már némi felvilágosítást tudtak adni. Azt mondták pár nappal ezelőtt láttak Komoricsi felé menni huszárokat. Egy magas szőke százados volt a parancsnok.- No ez már jó jel! - mondtam Major Pistinek. Ezen a vidéken igen sok volt az olyan sírkereszt, amelyiken rajta volt a sisak, vegyesen, orosz, német, magyar. Az egész útvonal tele volt lövészárkokkal, meg harckocsi akadállyal. Este felé beértünk egy faluba, magyar utászok voltak ott. Azokat is megkérdeztük. Azt mondták, hogy körülbelül 10 kilométerre vannak huszárok, de két embernek itt a hegyekbe már nem tanácsos este elmenni. Főleg, ha valaki nem ismerős, errefelé jó lesz reggelig maradnunk. Egy éjszakát ott töltöttünk megint. Itt is mindennel elláttak bennünket, vacsorával, reggelivel. Reggel elindultunk Komoricsi felé, a város orosz kézen volt. Tíz óra tájban megtaláltuk a huszárszázadot, a falu végen ők tartották az őrséget. Mikor odaértünk, az őrség igazoltatott bennünket.- Honnét jönnek, és hová mennek? Én meg azt mondtam a tábori őrs parancsnokának, hogy:- Miért kérdezed, hogy honnét jövünk? Azt mondjátok meg, hogy hányas huszárok vagytok 219
