Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)

XIV. rész. Újra a fronton

területre esett, azok dezertáltak leghamarabb. Többnyire csak a nyilas érzelmitek maradtak. Október végén, november elején, amikor a fővezérség már átment, mi még ott voltunk Be­regszászon, nem tudtuk, hogy mihez kezdjünk, majd úgy november 5-én vagy 6-án megjelent Nagy Kálmán százados, és még néhány tiszt, főhadnagy és hadnagy. Nagy Kálmán százados ismertette, hogy a mai naptól be vagyunk osztva a hetedik felderítő osztályhoz, amelynek az ál­lomáshelye Rimaszombaton van. De mi oda soha nem jutottunk el. Beregszászról a Máramarosi hegyekbe, ott is a keleti Beszkidekbe értünk. Itt az osztályt beosztották, a kettőből alakítottak egyet. Én szakaszparancsnoki beosztást kaptam, mert olyan kevés volt a tiszt, hogy a maga­sabb beosztásra nem voltak elegen. Volt olyan századunk, ahol zászlós volt a századparancsnok, méghozzá nem is huszár volt, hanem kerékpáros, helyettese meg páncélos törzsőrmester. Az én helyettesem hivatásos őrmester volt. Egyszer mondtam Nagy Kálmán századosnak.- Nem vagyok megelégedve a beosztásommal, meg a zsoldommal!- És miért?- Fantony hivatásos őrmester több zsoldot kap mint én, pedig ő csak helyettes, én vagyok a parancsnok!- Édes fiam, én a Fantonyra nem bízhatok 44 főt, de te rád nyugodtan rád bízhatom. Ezalatt a pár hét alatt megmutattad, hogy mit tudsz, mire vagy képes. Különben november 20-a körül a szakaszom a Beszkidekben, a 13. gyalogezred egyik védő körletét vette át, egy hadnagy volt a parancsnokom. Nagyon sok hiányosságot találtam, a had­nagyot nem hibáztattam, mert láttam rajta, hogy nem hivatása a katonaság. A védőkörletet átalakítottuk, igaz, az emberek először szidtak, hogy nem hagyom őket pihenni. De megmagya­ráztam nekik, hogy ez a védővonal nagyon veszélyes. Az egyik napon az őrszem megrázta a bunker csengőjét. Kimentem körülnézni, mert nem láttam értelmét, hogy a szakaszt riadóztassam, a vonal csendes volt, néha elhangzott ugyan egy-egy puskalövés, de az minket nem zavart. Az őr jelentette, hogy a szerpentinen valami parancsnoki kocsit látott közeledni. Pár perc múlva láttam hogy tényleg jön egy gépkocsi, távcsövön megállapítottam, hogy a hadosztály kocsija, mert lobogott a zászló a motorházon. Megvártam míg odaért, először azt gondoltam, hogy tovább megy, le a völgybe, de az úton megállt. Tilger Ferenc vezérőrnagy, a hadosztályparancsnok, meg a segédtisztje egy őrnagy kiszállt és egyenesen felénk tartottak. Mikor odaértek, jelentkeztem nála, mint a 4-es számú védőkörlet parancsnoka. Megköszönte a jelentést és azt mondta, hogy szeretné megtekinteni a vonalat. Végigmentünk a vonalon, megmutattam mindent. Azt mondta a vezérőrnagy, hogy szeretne egy riadót látni. Szóltam az őrnek, hogy riadóztassa a szakaszt. Meghúzta a zsinórt és a kolomp megszólalt, két perc és már mindenki a helyén volt. Tetszett a vezérőrnagynak, meg a segédtiszt­nek is. Látta, hogy a riadó gyorsan megtörtént, azt kérdezte:- Szoktak-e foglalkozni valamivel, mikor nyugalom van?- Igen szoktunk. - mondtam. Körülnézett a vezérőrnagy, természetesen a lövészárokban voltunk, mert az oroszok talán másfél kilométerre voltak tőlünk. Ahogy nézegetett, meglátott egy karófélét a lövészárok előtt, vagy hatvan méterre. Azt mondta, hogy lövessek rá az őrrel, három lövést, nem volt magas, talán 1 méter 20 centi, meg talán 30 centiméter vastag. Gondoltam magamban, ami idáig jó volt, 214

Next

/
Oldalképek
Tartalom