Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)

XII. rész - Partizán vadászat a Jelinói erdőben

felrakták a kocsira, a többit gyalog kísérték a jelinói erdőbe, és átadták az orosz regurális hadseregnek. Aztán lágerbe kerültek.

Június 10-e körül jött a parancs, hogy továbbmegyünk. Felnyergeltünk és elmentünk Nye- zsinbe, ott bevagoníroztunk, csak azt nem tudtuk, hogy hová visznek bennünket. Délután két óra tájban elindult a szerelvény. A mozdony előtt volt egy üres vagon, amit a mozdony maga előtt tolt, hogyha esetleg a vasút alá van aknázva, ne a szerelvény robbanjon, hanem az üres vagon. A szerelvény nagyon lassan haladt velünk. Egy-két órát mentünk még nagyjából ismerős területen, Aztán jött egy hosszú erdő, jobbról-balról a vasút mellett ötven méter szélességben a fák ki voltak fűrészelve. Éberen figyelt mindenki, hátha partizántámadást kapunk. Azt megállapítottuk, hogy északi irányba megyünk, de hogy hová, azt nem tudtuk. Este már hét óra volt, amikor a szerelvény megállt egy állomáson. Ott töltöttük az éjszakát.

Másnap délben a szerelvény beérkezett Goméiba. Ez a város vasúti csomópont volt, az ukrán és fehérorosz határon fekszik, fehérorosz területen. A szerelvényünket félrelökték a pályaudvaron. A század etetett-itatott, meg közben ebédet is osztottak. Egyszer csak fent a magasban megjelent egy gép, láttuk, de nem sokat törődtünk vele, mert nagyon magasan volt. Ott kóválygott a fejünk felett, csinált vagy négy kört és elhúzott kelet felé. Nem telt el 20-25 perc, megjelent 12 bombázó, kioldották bombáikat és tíz perc alatt a gomeli pályaudvarnak vége lett, csak az összeroncsolt vagonok és a sínek ágaskodtak az ég felé. Az volt a szerencsénk, hogy a szerelvényünket félrelökték. így mi megúsztuk a bombázást. De a lovak a vagonban, majd összetörték egymást, amikor a bombák robbantak. A század pedig össze-vissza futkosott, mi tapasztaltabb katonák hiába mondtuk, hogy mindenki feküdjön le ahol van, és ne mozogjon. De a félelem, az nagy úr, és sok embernek a félelem lett a veszte vagy a halála. Akarata ellenére belerohant a halálba. Olyan alacsonyan szálltak a vadászgépek, hogy látni lehetett, amint a pilóta irányította a géppuskát. Végveszély után a két halottat eltemettük a német katonai temetőbe, a sebesülteket pedig a német kórházba vittük. Jóformán még nem is láttak orosz katonát, és hősi halottak lettek. Mi kivagoníroztunk, mert a pályaudvar romokban hevert és lóháton indultunk tovább. Elértük Bobruiszk városát, a város előtt egy hatalmas rét terült el kolhoz istállóval. A lovainkat az istállókba szállásoltuk el. Először úgy volt, hogy tovább megyünk, de később megváltozott a terv. A réten rengeteg német állomásozott. A konyhánkat a szabad ég alatt állítottuk fel, mint a német.

Nem lehettünk messze a frontvonaltól, mert borzasztó gyorsan megjelentek a bombázók. Igaz, hogy csak öt darab, meg két vadászgép, de ahhoz elég volt, hogy a konyhánkat szétbombázzák. Mert abból nem maradt más, csak a merőkanál. Az a szakács kezében volt, mikor a bombázás elkezdődött. Különben nekünk hat könnyű sebesültön kívül nem lett sok veszteségünk. Már tanultunk a gomeli bombázásból, hogy nem szabad futkározni, mint a csirkék. Most sem voltak tovább a gépek 15 percnél. Másnap aztán folytattuk az utunkat Orel felé. Este hat óra körül értünk Viszinszk faluba, ahol a század védelemre rendezkedett be, a Deszna felső folyásánál. Ott voltunk vagy két hetet, semmi sem történt. Július első napjaiban Orel felől kegyetlen harci zaj hallatszott napokon keresztül és nem csitult. Egyik nap kilátogatott hozzánk Újházi Béla őrnagy és Hetesi hadnagy a legényeikkel. Az őrnagy meg a hadnagy távcsővel figyelték a folyó túlsó partját. Egyszer csak megjelent a túloldalon 50 vagy 60 lovas, két sorban ügettek, a Desznya alsó folyása irányába. Azt kérdezi az őrnagy:

193