Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XII. rész - A hadtest parancsnokunk elbúcsúzik a katonáitól!
úgy melegítettük meg magunkat. Mikor odaálltunk a tűz mellé, elöl már majdnem megsültünk, a hátunk meg majdnem megfagyott. Ez így ment egészen reggelig, egymásnak adtuk át a helyet, hogy mindenki hozzáférjen a meleghez egy kicsit Aki leguggolt vagy megpróbált a kenyérzsákjára ráülni, hogy a lábait is tudja egy kicsit pihentetni, az legtöbbször elaludt a fáradtságtól. Ott is maradt, mire észrevettük, sokszor már meg volt dermedve. De aki kibírta reggelig állva maradni, másnap alig bírta a lábát vonszolni a fáradtságtól. Ehhez társult még az éhség is. Sokszor alig kaptunk fél liter rántott levest egy szelet kenyérrel. Aki nem tudott valamit szerezni, az a szó szoros értelemben koplalt, bizony még a fogságban is több jutott. Pedig ott is koplaltunk, igaz csak az első időkben. Később gyülekező helyeket jelöltek ki, ahol egy-egy ezredest bíztak meg a visszavonuló csapatok gyűjtésével. Arról nem jó beszélni, hogyan bántak a katonákkal, még akkor is, ha fagyott volt a lába vagy megsebesült. Minden semmiségért kikötötték. Pl. Hajnal alezredes, később tábornok, a huszonkettedik gyalogezred parancsnoka, akinek a nevéhez a magyar leventék Németországba való elhurcolása fűződik, a Donnál 124 katonát kivégeztetett. Csak azt szégyellem, hogy Tóth János is benne volt a kivégző osztagban. Szerencséje volt, hogy ott maradt Oszkinóban, mert az lett volna a sorsa, mint Szívós szakaszvezetőé, Rosics Péter törzsőrmesteré, nem utolsósorban a sánta lábú Murai Lipót alezredesé, akiket 1945 decemberében az Oktogonon a saját katonái felakasztották, miután felismerték őket. Volt amikor éjjel beértünk egy faluba és láttuk, hogy az egyik házból világosság szűrődik. Gondoltuk, hogy bemegyünk egy kicsit melegedni. Az asztal mellett nem tudom hogy hány német ült. Illedelmesen megkértem őket saját nyelvükön, hogy engedjék meg, hogy megmelegedjünk. A németek ránk fogták a géppisztolyt és ránk kiabáltak:- Takarodjatok ki disznó magyar kutyák! Amikor kimentünk, Kis Géza ménfőcsanaki azt kérdezte:- Mit mondtak ezek a tohosok?- Disznó kutyák vagyunk - mondtam neki.- Rendben van. Csinálunk nekik meleget. Az ajtót kívülről bereteszeltük, Dudás Pisti hátrament, hozott egy csomó szénát, először meggyújtottuk a gépkocsi üzemanyagtartályát, a másik az ajtót, a harmadik az ablakot, és az a zsúptetős ház pillanatok alatt úgy égett, mint a zsír. De még a gépkocsi is. Mi pedig lóra ültünk és otthagytuk a falut. A szél meg az égő szikrát egyik házról a másikra vitte. Rövid idő alatt már a fél falu lángokban volt. A németek meg kiabálták:- Tűz van! Hogy azután mi lett velük, azt nem tudom. Egy helyen már Kurszkhoz közel voltunk, amikor egy német leszállított a lóról egy magyar tisztet. Felült a lóra, de lovagolni nem tudott, csak letyegett a nyeregben. Kisek Sanyi utána vágtázott, közben a magyar tiszt gyalog taposta a havat. Mikor Kisek Sanyi elérte, odalovagolt melléje és pisztollyal fejbe lőtte a németet. A lovat pedig visszaadta az őrnagynak. Ha Kisek Sanyi nem csinálja ezt, lehet, hogy az őrnagy odaveszett volna a hóban gyalog, és egyedül. Mert mi is csak öten voltunk és mi utánunk már nem jött senki. Az őrnagy nem győzött hálálkodni, a címet is odaadta neki. Megígérte neki hogyha hazakerülünk keresse fel nagyon meg fogja neki hálálni. Kurszk nekünk nem volt idegen hiszen 1942-ben sokszor megfordultunk itt. Sok volt a romos épület. A városból azért kellett nekünk eljönni, mert minket Putyivilbe irányítottak. Aznap 164
