Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XII. rész - A hadtest parancsnokunk elbúcsúzik a katonáitól!
még megtettünk 10 kilométert és beszállásoltunk egy faluba, ahol szintén a mi hadtestünkhöz tartozó, kilencedik hadosztály katonái voltak, de borzasztóan siralmasan néztek ki. Őket Nye- zsinbe irányították. Alig volt olyan, akinek bakancs volt a lábán, mert mind tele voltak fagyással. Bakancs helyett pokróccal volt a lábuk becsavarva. Nyezsin ide még vagy 400 kilométerre volt. Ugyan most is annyi, de ezt az utat nekünk akkor gyalog kellett megtenni, délnyugatra. Itt a faluban tudtunk a lovainknak valamennyi szénát szerezni, meg magunknak is, amire ráfeküdtünk. A sok viszontagság után először fordult elő, hogy nem kellett a németekkel civakodni a szállásért. Este amikor a szénán elpihentünk, azt gondoltuk, hogy valami paplanos ágyban fekszünk. A fáradtságtól alig tudtunk aludni. Pedig fiatalok voltunk, mert a huszároknál ritkán fordult elő a 40 éven felüli. Csak az volt a bajunk, hogy rengeteg volt a tétünk. Szerencsénk volt, hogy az orosz asszonyok segítettek az alsóneműt kifőnözni, de a serkék azok nem pusztultak el mind. Ez a pár nap pihenő igen jól esett mindenkinek. A Dontól már jó 350 kilométerre jártunk. De azért az oroszok elég szorosan követtek bennünket. Ha meg akartak volna támadni, nyugodtan megtehették volna. Azt gondolom, hogy ők is elfáradtak, meg nekik is rengeteg ember veszteségük volt. A hideg kissé alább hagyott, de azért még 20-30° között ingadozott mínuszban. A második hadsereget még január 24-én kivonták az arcvonalból, hogy hátrébb, a kijelölt helyen rendezzék soraikat az újbóli bevetésre. Erre senki sem gondolt, főleg azok, akik velem együtt ott hasaltak napokat abban a dermesztő hidegben. Egy nap pihenő után továbbmentünk, amerre a gyülekező helyünk ki volt jelölve. Akkor már tudtuk, hogy Hutor Mihálylovszkiba megyünk, mert ott volt a 6/2 felderítő osztály és nekünk ott kellett gyülekezni. Négy nap után, február 24-én értünk Hutor Mihajlovszkiba. Ott találkoztunk az 5. századdal, azok is jól meg voltak fogyatkozva, így a kettőből csináltak egy gyenge huszárszázadot. Nem négy szakaszos lett, hanem csak három. Platti őrnagy lett a parancsnok. (1992-ben halt meg, tartottam vele a kapcsolatot. Azt nem tudom, hogy a negyedik századunknak mi lett a sorsa, mert azokkal soha nem találkoztam. Még a fogságban sem, pedig 12 lágerben voltam, különböző vidékeken. Annyit tudok róluk, hogy a doni front déli szélén voltak, Korotojak környékén.) Ahogy megérkeztünk, másnap megtörtént az elosztás. Én ismét a második szakaszhoz kerültem, parancsnokhelyettesnek. Megmondom őszintén, nem nagyon örültem, hogy megint ehhez a szemét alakhoz kerültem, akivel annyi problémám volt. Tiszti rangja megvolt, de abszolút semmihez nem értett, még a térképet sem ismerte. Állandóan veszekedtünk, most sem kellett sokáig várni, csak addig, amíg a szakasz valamilyen feladatot nem kapott. Hutor Mihajlovszki olyan kisebb mezőváros volt, itt voltunk beszállásolva a cukorgyárban. Rajtunk kívül még itt volt a munkácsi 24. tüzérezred egy osztálya, meg egy zászlóalj gyalogság, de azok a város másik részében voltak. Azok is rendezés alatt álltak, nem tudtuk, hogy a rendezésnek mi lesz a vége. Semmi jóra nem számítottunk, de azt megállapítottuk, hogy a hazamenetelből semmi sem lesz. A jelek arra utaltak, hogy valahol újból bevetésre készülünk, mert a ruházatot, meg a fegyverzetet is kezdték kicserélni. No nem újra, csak jobbra. A századnak már semmi kedve nem volt harcolni. Az emberek fáradtak, és csüggedtek voltak. A doni harcok bebizonyították, hogy minden csepp véráldozat felesleges. Pedig még nagyon sok emberáldozatot követelt a háború és az elkövetkező három hét. Az időjárás egy kicsit már javult. Nappal előfordult, hogy 0° is volt sőt 2-3° plusz is. Éjjel azért megvolt a mínusz 165
