Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
XII. rész - A hadtest parancsnokunk elbúcsúzik a katonáitól!
alakított egy kivégző osztagot. Azokat a nyomorult agyonéhezett embereket hajtották harcolni. Ha nem ment, mert nem tudott, valamelyik kivégzőtiszt beleengedett egy sorozatot. Amikor Sztárij-Oszkolba bementünk, ezek az urak azzal dicsekedtek, hogy ki hány katonát lőtt agyon. Különben ahol meg lehetett halni, ezek ott nem jeleskedtek Azt már csak később tudtam meg, hogy nem csak nálunk, hanem a Don több szakaszán is voltak kivégző osztagok. Legeza János vezérőrnagy, Marcsa ezredes és még jó néhányan nem az ellenséget lőtték, hanem a magyart. Rengeteg ember ott maradt a hó tetején. Igaz, hogy sok orosz is ott hevert a magyarokkal együtt. A szél hol betakarta őket apró porhóval, hol pedig elhordta róluk. Azt már nem tudom pontosan, hogy január 22-én vagy 23-án, Stom Marcell altábornagy feloszlatta a harmadik hadtestet az Ohm patak mellett. Azt mondta, hogy ő már sem ennivalót, sem lőszert nem tud adni. 10 darab tölténnyel ellátott, kiéhezett, összefagyott katonáknak nem tud parancsot adni. Kérte a katonákat, hogy próbáljanak meg kisebb egységekben valahogy áttörni a gyűrűn. Sok szerencsét kívánt minden katonának. Utolsó szava az volt:- Isten veletek kedves bajtársaim! Édes fiaim! Ezután megindult a hadtest stábjával Ivanovka irányába, szánkóval. Azt is tudom, hogy Ivánovkát már nem érték el, mert hajnalban elfogták őket. Még egy tábornok volt velük, Dezső László vezérezredes, a tüzérség parancsnoka. Korábban, mielőtt fogságba esett volna, Stom Marcell altábornagy sokat vitatkozott Friedrich von Sieberttel, a hetedik német hadtest parancsnokával, aki szintén altábornagyi rangban volt. A német tábornok tiszta szívből gyűlölte a magyarokat, de a magyar tábornokot sem becsülte, mert Oszlányi ezredes besúgta a német tábornoknak, azt is, hogy Stom nem szereti Hitlert. Oszlányi ezredes és a német altábornagy igen jó barátságban voltak. Mikor a hadtest megmaradt része beért Sztarij-Oszkolba, a német altábornagy sietett az első osztályú vaskeresztet kitűzni az ezredes úr mellére. Menekülés közben egy repülőtámadás során a jobb kezén a kis ujját egy szilánk levitte. A katonákat ilyen sebesüléssel tovább zavarta harcolni, de az ezredes urat repülővel azonnal hazaszállították. Ha a katona megsebesült, ott hentergett a hó tetején ki tudja meddig. És ha be is vitték valami segélyhelyre, ott hevert órákig, míg rákerült a sor a kötözésére, mert az ezrednek csak egy orvosa volt. Sokan elvéreztek, megfagytak, mert nem tudták őket időben bekötni. Nem az oroszok voltak a hibásak, hanem azok, akik ezt a háborút elindították. A zsidó orvosok gerendát hordtak, vasutat építettek, aknát szedtek, a sebesült katonák meg elvéreztek és a hősi halottak számát szaporították. Kocsatovkán a segélyhely mellett úgy voltak a halottak összerakva, mint az ölfahasábok. Csak azt nem tudom, kik temették el őket, mert mi nem. Mert nem volt lehetőségünk. Január 23-án a németek kivonták a második magyar hadsereget a arcvonalból, mert megsemmisült. Ugyanakkor Jányi Gusztáv kiadta azt a hírhedt hadparancsot, miszerint a második hadsereg elvesztette becsületét. A németek akkorra már nyolcvan kilométerre jártak, és Szárij- Oszkolban kirabolták a magyar élelmiszer raktárakat. Elhordták azokat a szeretetcsomagokat, amelyeket a magyar nép, a magyar lányok, asszonyok adtak össze a katonák részére. A magyar tiszti kar nem osztotta ki ezt a katonáknak. Hagyta, hogy a katona éhezzen és fagyoskodjon. Pedig január 12-e előtt lett volna lehetőség kiosztani. Nem tették! Nekünk szerencsénk volt, hogy mi megkaptuk. Szárij-Oszkolból megindultunk nyugati irányba, a letaposatlan, havas, úttalan terepen, nekünk magyaroknak csak ez jutott, az utakat a németek mind lefoglalták. Mivel gyorsabban értek el egy faluba, nekünk már itt csak a szabad ég maradt. Tüzet raktunk, 163
