Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
IX. rész. 1942. január. Jelinói erdő
Korpás Jancsi hátra lovagolt, kérve hogy:- Azt a két nőt tegyük fel a kocsira!- Ezért nem kellett volna visszalovagolni, mert úgysem hagytuk volna ott őket - mondta Strényer. Közben az aknák hol előttünk, hol hátrébb robbantak. Most is azt állítom, hogy a partizánok nem minket lőttek, csak az utat akarták lekötni, mert a harci zaj inkább a hátunk mögött hallatszott, Jampol környékén. Már a németek is kegyetlenül lőttek. Ahogy Korpás visszavágtázott a helyére és elérte Halvaksz Ferit és Tóth Sándort, pont hármójuk közé csapódott be az akna, egy nagy füstfelhő, és mind a hárman ott henteregtek a porban. Még a két orosz nőt sem kötöztük be teljesen, ott voltak a mi sebesültjeink, hárman. Öt perc sem telt el, a Vitéz Tamás rajába csapódott be az akna, négy ember megint a porba hullott. Itt akarom megjegyezni, hogy a szakasznak a túlnyomó része, akik tavasszal jöttek ki, nagy részben ruszin, szlovák meg erdélyi román volt. Mikor meglátták, hogy mi történik, megfordultak és mint az őrültek vágtáztak vissza. Egyedül Strényer maradt mellettem. Sikerült elkapnom Bindász lovának a hajtószárát, mondtam neki:- Nem mész sehová! Szállj le a lóról és fogd meg a lovainkat! Strényer meg én összeszedtük a sebesülteket, de nem tudtuk őket bekötni, mert összesen hárman maradtunk. Mondtam a Strényernek:- Jóska, itt mersz maradni? Én elmegyek és visszahozom a szakaszt.- Pajtás, itt maradok, de csak úgy, ha megígéred, hogy visszajössz! - felelte.- Pajtás, megígérem, ha valami baj nem ér én visszajövök, mert a sebesültek itt nem maradhatnak. Felültem a Virradatomra és sebes vágtában mentem a szakasz után. Volt, akit egy kilométer után elértem, de a zömét bizony közel Jampolhoz. Először azt gondolták, hogy talán zavarnak, mert akit elkerültem, ahhoz nem szóltam egy szót sem. Mikor már jó 100 métert előre lovagoltam, hirtelen megfordítottam a lovamat és egy sorozatot a szakasz feje felett elengedtem a géppisztolyomból. Felszólítottam őket:- Aki egy lépést előre lép, azt lelövöm! A géppisztolyom csöve a szakaszra meredt. Megkérdeztem tőlük:- Milyen huszárok maguk, hogy otthagyják a sebesülteket? Hátra arc és irány utánam, most én vagyok a parancsnok! Mindenki köteles a parancsomat teljesíteni! Soós tizedes a szakasz végén marad, senki nem maradhat le! Azokat a sebesülteket onnét el kell hozni! Remélem megértették? Senki nem szólt egy szót sem. Vágtában mentünk vissza. Gyorsan kezdtük azokat a sebesülteket kötözni akiket Strényer kötszer hiányában nem tudott ellátni. Mindjárt nekifogtam Tóth Sándort kötözni, mind a két lába el volt törve és a combját is kivágta a szilánk. Kötözés közben azt mondta:- Emlékszik arra, aki 500 pengőt akart magának adni Komáromban és nem intézte el, hogy hazamehessek? Ezért én magára nagyon haragudtam, és minden rosszat kívántam. Most meg maga mentett meg. Most már nyugodt vagyok, ha meg is kell halni, mert ontottam vért a hazámért és a vagyonomért. 136
