Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
IX. rész. 1942. január. Jelinói erdő
- Hát mije van magának 360 kilométerre Szolnok megyében? (Különben érettségizett volt, csak azért nem kapta meg a karpaszományt, mert külföldi érettségivel rendelkezett.) Még hozzátette: - Emlékszem rá, amit Komáromban mondott, hogy nincs mit védenie, mégis ki kell menni.- Nézze Sándor! Én azt elfelejtettem és én magára nem haragudtam akkor sem, most sem. Csak azt kívánom mindegyiküknek, hogy vészeljék át a sebesüléseiket és menjenek haza! - mondtam neki. A sebesülteket felraktuk a kocsikra, a két orosz nővel együtt kényelmetlen helyük volt. A kötést a vér átáztatta. Az erdőben Tóth Sándor lova ordított, a gyomrát a szilánk kivágta és saját maga taposta. Szóltam a zászlósnak, hogy lője agyon a lovat, de úgy remegett a keze, hogy a pisztollyal nem találta el. Nekem kellett agyonlőni. A döglött lovakról a nyerget leszedtük és felraktuk a kocsira. Csak lépésben tudtunk menni, mert a sebesültek nem bírták a rázkódást. Megkérdeztem Barna Jancsi őrvezetőt, el tudna-e menni Hutor Mihajlovszkiba, a tábori kórházba, hogy egy sebesültszállító kocsi jöjjön elibénk. Azért szóltam a Barna őrmesternek, mert ismertem a lovát, az Ujborsót, strapabíró ló volt. Az őrvezető vállalta a feladatot, belenyomta a sarkantyút a ló oldalába és vágtában megindult Hutor Mihajlovszki felé. Mi pedig lépésben, lassan haladtunk a sebesültekkel az úton. Egyszer csak odalovagol mellém Sóos tizedes:- Feri, tudod mit mondanak az emberek?- Nem tudom - feleltem.- Azt mondják, hogy te borzasztó irgalmatlan ember vagy, de te veled, ha kell, a szurony erdőbe is elmennének .- Légy szíves mond meg nekik, hogy én csak azt tettem, amit kellett, de máskor ne hagyják magukra a sebesülteket. A halottakat sem szabad elhagyni, gondoljanak mindig saját magukra! Alig mentünk pár kilométert, Hutor Mihajlovszki felől hatalmas porfelhőt láttam. Mikor közelebb ért, kirajzolódott a sebszállító kocsi alakja, mindenki örült. Hamarosan összetalálkoztunk. Az orvos zászlós rangban volt. A kocsiból kiszállt még egy tábori pap és egy egészségügyi őrvezető. A pap mindjárt azt kérdezte:- Hol vannak a sebesültek? Szeretném meggyóntatni őket - mondta a pap.- Tisztelendő úr! Ezeknek nem a gyónás a fontos, hanem a zászlós úr, aki átköti őket. — feleltem. Csak a Halvakszot és a Korpást kötötte át, a többit úgy, ahogy voltak, beraktuk a kocsiba, a két orosz nővel együtt. Aztán már robogott a kocsi. Gondolom a kilenc sebesültnek nem volt valami kényelmes, de az vigasztalt bennünket, hogy hamarosan orvosi kezelésben részesülnek. Most már mi is ügetésben mehettünk. Egyszer csak a zászlós szólt, hogy menjek előre, mert a szakasz végén lovagoltam Strényer Jóskával, éppen az elmúlt 10 nap eseményeit beszéltük meg. Előre és vágtáztam a Csöpihez. Jelentkeztem nála:- Parancs, zászlós úr! Azt kérte, hogy a főhadnagy úrnak meg ne mondjam, hogy a szakasz elfutott.- Én ezt senkinek nem mondom el, ha csak valaki a szakaszból el nem árulja, akkor a századnál senki nem fogja megtudni. Aztán azt mondta, ami idáig nézeteltérés volt köztünk, azt felejtsük el.- Itt a kezem! - nyújtotta ott a lóháton. Szervusz, ezentúl legyünk úgy, mint mikor Komáromban kezdtük a barátságot! 137
