Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
IX. rész. 1942. január. Jelinói erdő
fogadott bennünket, a tetű mászott a zubbonygallérján. Különben ez akkor ott nem sok vizet zavart. Jelentkeztünk nála, úgy mint máskor, Bagoly Csöpi, Strényer, meg én. Előadtam neki, hol voltunk, honnét jövünk, és hová akarunk menni. Azt mondta, most nem mehetünk tovább, mert partizán támadás várható, a felderítés nagy számú erőket látott felvonulni. Ha elengedne Hutor Mihajlovszkiba, sehogyan sem tudnánk visszamenni, ezért minket beoszt a kötelékébe, aztán majd, ha a veszély elmúlik, akkor tovább mehetünk. Különben is a német hadseregnek jogában van bármelyik magyar alakulatot igénybe venni, ha azt a német hadvezetés úgy látja. Hiába próbáltunk bármilyen érvet felhozni, az ezredes hajthatatlan maradt. Igaz, hogy az embereknek ebédet adatott, de a lovaink nem kaptak semmit, mert gépesített német alakulat volt. Megígérte, hogy estére a lovaknak is lesz takarmány. Ezzel adott mellénk egy hadnagyot, aki elvezetett bennünket a kijelölt védőkörletbe. Azt az utat kaptuk, amelyik Sztepnoé felé vezetett. Kutya rossz terep volt, 200 méterre az erdőtől. Csöpi is be volt gyulladva, azt mondta, ez még rosszabb terep, mint Maszlovó. Mondtuk neki, hogy ne gondolja senki, hogy a németek nekünk majd a legkényelmesebb helyet adják, inkább a legrosszabbat. Az volt a parancs, hogy páros órában a németek küldenek hozzánk összekötő járőrt, páratlan órában mi küldünk járőrt a németekhez. Megbeszéltük, hogy ha megjön az első német járőr, utána megszökünk. Egyedül Vitéz Tamásnak volt ellenvetése, hogy nem lehet a németeket faképnél hagyni. Mondtam neki:- És amikor a németek Pigarjevkánál otthagytak bennünket? Ahhoz mit szólsz?- Igaz! felelte a tizedes.- Akkor most mi visszaadjuk a revansot. Strényerrel megnéztük hol lehet átkelni a patakon, nem volt széles mindössze három-négy méter. Azért nem mentünk a hídon, mert a németek aláaknázták. Alighogy szemrevételeztük a terepet, megjött a német összekötő járőr. Megkérdezték, van-e valami újság vagy esetleg üzenni- való. Mondtuk, hogy nincs, minden rendben van. Még vártunk negyed órát és megkezdtük az átkelést a patakon. Először a két kocsit küldtük át a zászlóssal és a szakasztörzzsel. Utána fokozatosan rajonként, a hátaslovakkal különösebb probléma nélkül, átgázoltunk a patakon. Mikor átértünk biztosított menetben megindultunk. Vitéz Tamás raja ment elől jó hosszan tagozódva, majd középen Szabó Bálint raja, utána a társzekerek. Vitéz Tamás raja és Szabó Bálint között lovagolt a zászlós a hírvivővel. Mi hárman a Strényerrel és Soós tizedessel a harmadik raj végén. Ügetésben mentünk, hogy minél messzebb kerüljünk Jampoltól. Az út rendes erdei út volt. Ez a terület már a Brjanszki erdőhöz tartozott. Aki ezt az erdőt nem ismerte, esetleg azt gondolta, szélében-hosszában összefüggő erdőről van szó. Pedig ebben az erdőben 120 kisebb-nagyobb város és 760 falu található. Különböző üzemek voltak, ahol a partizánok harckocsikat meg fegyvereket gyártottak. A vonat ha Moszkva vagy Kurszk felé ment, egész nap erdőben haladt. A mozdony előtt állandóan egy üres vagon haladt, amit maga előtt tolt a mozdony, hogy a szerelvény fel ne robbanjon. Mégis a sínek mellett nem egy vagon vagy tönkrement mozdony hevert, amit felrobbantottak. Ez az erdő 280 km széles és 600 km hosszú, ezt akkor tudtam meg, mikor hadifogoly voltam. Annak az erdei útnak a végén Darasovka falu volt, Hutor Mihajlovszkitól 12 km-re. A szakasz már vagy 5-6 kilométert tett meg az erdőben, amikor tőlünk jóval távol aknavető robbanásokat és géppuska sorozatokat hallottunk. Alig mentünk egy kilométert, egy akna az előttünk haladó orosz lovas fogatot pont telibe találta. Sosem tudom, hogy a ló hová lett, a tejeskannák szanaszét hevertek, a két nő az úton vérben feküdtek, és jajgattak: 135
