Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)

IX. rész. 1942. január. Jelinói erdő

- Nem hisszük, mert csak 48-an voltunk és most 46-an vagyunk.

Tekeregtünk ebben a városban, nem kellettünk mi a kutyának sem, sem a németeknek, sem a magyaroknak. Akárhová mentünk mindenhol elutasítottak bennünket. Aztán találtunk egy épületet és ott beszállásoltunk. Sem a lovainknak, sem az embereknek élelem nem volt, mert ahová mentünk, mindenhol azt mondták, hogy nem hozzájuk tartozunk. A lovaink toporzékol- tak, mert éhesek voltak, de az emberek is. Másnap reggel megint a nyakunkba vettük a várost, Bagoly Csöpi, Strényer meg én. Sokat mentünk, a legtöbb helyen szóba sem álltak velünk. Csak róttuk az utcákat, míg végre akadt egy német ezredes. A nevét nem tudom, de látszott rajta, hogy segíteni akar. Irt az élelmezéshez pár sort, és megmondta, hogy hová menjünk. Annyit megtudtunk, hogy a második hadsereg negyedik hadosztályához küldött bennünket. De ott is csak három napi élelmet adtak. A lovaknak is csak abrakot, szállást, takarmányt nem, pedig egy hatalmas bála szénakazal volt az udvaron felrakva.

Közben Bagoly Csöpi összetalálkozott egy ismerősével, aki elmondta neki, hogy magyar színészek vannak a városba. Olyanok, mint Sárdy, Latabár, Szeleczki Zita és még mások. Megmondták, hogy hol és mikor lépnek fel. Mindenki sietett a lovát rendbe tenni, hogy elmehessen. Az előadásért nem kellett fizetni. Siettünk, hogy jusson hely. Civilek is voltak. Egy iskolaépületben tartották az előadást, mindennap kettőt. Éppen Szeleczki Zita énekelt egy magyar nótát, közben Latabár Kálmán ott sétálgatott a padok között, egyiktől és másiktól is megkérdezte, hogy mi a kedvenc nótája. Mikor odaért hozzám, tőlem is megkérdezte.- Szaki bácsinak melyik a kedves nótája?- Mikor ezt a kislányt megismertem - mondtam neki.- Csak nem ezt a bárisnyát? - mondta, és odamutatott mellém.

Előadás után visszamentünk a szállásra, azután másnap megindultunk Hutor Mihajlovszki- ban. A frontszolgálatom alatt soha többet nem volt részem ilyen szép, jó előadásban. Másnap reggel hét óra tájban megindultunk az országúton, a második hadsereg alakulatai még mindig vonultak Kurszk irányába. Egyszer csak Pongrác Miska azt kérdezte, hogy:- Hagytak egyáltalán még valakit otthon? Kihozták az ország színe-javát, megdögleni. Hogy mennyire kellene ez a sok fiatal kéz most a betakarítás alatt.- Miska! Hidd el ezek otthon nem hiányoznak, se te, sem én, sem akiket Gluhovban, Go- rodnyán, Hutor Mihajlovszkiban, abban a nagy temetőben eltemettünk, azok sem. Csak a családnak, akik otthon várnak.- mondtam neki.

Pongrácz Miska egyhetes nős volt, mikor kijött a frontra. Végigcsináltuk a nagy visszavonulást, együtt. Visszafelé ugyanabban a faluban szállásoltunk be, mint mikor Gluhovba mentünk. Ott megpihentünk, aztán továbbmentünk Jampolba. Pontosan délben értünk oda, a város végén német tábori őrség volt. Nem akartak beengedni bennünket, mert nem tudtuk a jelszót. Meg azt mondták, hogy ahonnét mi jövünk, nem várnak semmilyen alakulatot, se németet, se magyart. Ott álltunk a város végen két villámgéppuskával farkasszemet nézve, a csöveik ránk meredve. Nagy nehezen rá tudtam beszélni a német törzsőrmestert, hogy beszéljen a parancsnokával, mert nekünk Hutor Mihajlovszki kell mennünk, mert ott a csapattestünk. Végre egy raj géppuskás kísérettel bemehettünk a városba.

Ugyanabban az épületben volt a parancsnokság, amelyikben március és április elején a mi harccsoport parancsnokságunk volt. Bementünk az épületbe, egy szemüveges, magas német

134