Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
IX. rész. 1942. január. Jelinói erdő
- Pisti, nem hiszem, hogy erre most sor kerülne - mondtam neki. - Egész nap szóltak a fegyverek, nem hiszem, hogy azok ott túl nem fáradtak el. Azok is emberek.- No, én ezt csak úgy mondtam, különben semmi kedvem most a hadakozáshoz - felelte a tizedes. Aztán megint másról beszélgettünk még egy fél órát. Akkor indultam Vitéz Tamás rajához, A tizedes szintén velembeli katona volt. Vele is elbeszélgettem, a rajnak a fele még ébren volt, és ők is bekapcsolódtak a beszélgetésbe. Ott is az otthonról folyt a szó, hiszen majdnem mindegyik családos ember volt. Nem érdekelte őket a háború, nem volt azokban az emberekben semmi lelkesedés.- A Horhynak kellene idejönni, ő csinálta ezt a háborút - mondta egyik-másik. - Nekem semmi bajom az oroszokkal. Engem azok nem bántottak, egyet sem ismertem. Elkezdtem gondolkodni, talán igazuk van, pláne amikor mondták, hogy a Horthy csak nyomort hozott a népre. Az urak, a gazdagok, a bárók, grófok csak dorbézolnak, mi meg itt az ő vagyonukat védjük. Természetesen azért beszéltek így, mert ismertek, és tudták, hogy nekem elmondhatják. Nem szóltam semmit. Tovább mentem, a két raj között volt Molnár István őrvezető és Nagy János honvéd. Az őrvezető fehérvári volt, a honvéd vasdinyei. Mindkettőt jól ismertem, még 1939-ből, amikor Kárpátaljára mentünk. Ott is megálltam beszélgetni. De mindig a fülemben volt, amit Vitéz Tamás rajánál hallottam. Magamban igazat adtam nekik. Eszembe jutott Jurcsek Béla, meg Györki gróf, akik a vagyonukkal és az összeköttetésükkel megúszták, amit sok százezer ember életével pecsételt meg. Már tíz óra is elmúlt, amikor motorbúgást, meg kocsizörgést hallottunk a folyó jobb partján. Egy darabig hallgattunk, aztán elindultam a falu végére Szabó Bálintékhoz, talán ott többet tudnak mondani. Mikor odaértem az egész raj fent volt, és éberen figyelték a mozgást. Kérdeztem tőlük:- Mit tudnak, mit észlelnek?- Már egy órája figyeljük, hogy a vízen túl furcsa mozgás van, néha a hangot is halljuk. - Csak azt nem tudjuk, hogyan beszélnek.- Ha a hídon akarnak átkelni, akkor oroszok, azt tudjátok - mondtam nekik.- Tudjuk, csak azt hogyan tudjuk meg? Már 11 óra is elmúlt, borzasztó sötét volt. Még egy darabig vártunk, aztán úgy vettük észre, mintha a mi oldalunkon is lennének. Megkérdeztem a rajt, hogy ki jönne el velem, hogy megnézzük kik azok, nekem gyanús volt az egész. Nem szóltam sem Strényernek sem Bagoly Csö- pinek, gondoltam, előbb meggyőződünk a helyzetről. Különben semmi veszély nem fenyegetett bennünket. A felszólításra senki sem jelentkezett, még egyszer megkérdeztem, de másodszorra sem jelentkezett senki. Rendben van! - mondtam, nem erőszak a palacsintaevés, elmegyek magam. Elindultam abba az irányba, ahonnét a zörejt hallottuk, mentem egy darabig, aztán valahogy betévedtem a rozsba. Akárhogy kerestem, nem találtam meg az utat. Pedig a kezemmel is tapogattam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a hátam mögött is suhog a rozs. Nem mondom, be voltam gyulladva, de az vigasztalt, hogy a sötétség némelykor jó barát. Ha megindultam, akkor hallottam, hogy követnek, többször megismételtem, hol elindultam, hol megálltam. Hát az én fülem nem csalt. Követnek, ez a következtetés járt a fejemben, és azt is megállapítottam, hogy 130
