Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
IX. rész. 1942. január. Jelinói erdő
Június 24-én reggel mindent felvételeztünk és elindultunk megkeresni Maszlovo községet, Kurszktól egy kicsit északkeletre találtuk meg. Nekünk a városba nem kellett bemenni. Az útvonal most is zsúfolt volt, mert a második hadsereg tovább vonult, Kurszktól 60 kilométerre foglalt el egy 70 kilométer széles sávot Tyim előtt. Mi délután négy óra tájban értük el Maszlovo községet, a Szejm folyó partján. Ahogy a faluba értünk, megkerestük a fahidat. A zászlós az egyik golyószórót közvetlen a hídfőhöz tette. Mondtuk neki, hogy nem lesz jó. így a golyószórót visszavittük a falu végére, onnét jól oda lehetett látni a hidra. A híd közvetlen környéke mindkét oldalról beláthatatlan bokros terület volt. Féltünk, hogy a golyószórót meglepik és elviszik. A második rajt pedig a szélmalomtól kétszáz méterre helyeztük el, előtte vezetett el egy földút. A malom falu felőli oldalán egy homokbánya volt, itt rendezkedett be a harmadik raj. A szakasz körülbelül ötszáz méter széles sávot foglalt el. Előttünk egy hatalmas rozstábla volt, lehetett olyan 150 hektár. A lovainkat meg a társzekereinket egy gyümölcsösben szállásoltuk el. Itt vártuk azt a bizonyos június 28-át. A szakasznak volt 3 golyószórója, 5 darab géppisztolya, meg 39 karabélya plusz egy pisztoly a zászlósnál. Ami csak arra való volt, hogy ha valaki öngyilkos akart lenni, az a halántékához tartotta és meghúzta a ravaszt, mert azzal nem tudta magát megvédeni. A zászlós ottmaradt a kocsin, mi pedig Strényer Jóskával felváltva hol az egyik, hol a másik rajnál tartózkodtunk. Jó hideg északi szél fújt, a felhők sűrűn rohantak dél felé, néha- néha a holdvilág is előbújt és megvilágította a terepet. Különben sötét volt, mint a zsákban. Senki nem aludt, otthoni dolgokról beszélgettünk, meséltünk és tervezgettük a sorsunkat, hogy mit fogunk csinálni a háború után, ha hazamegyünk. Lassan kelet felől kezdett világosodni. Azok akik nem voltak figyelőbe, magukra húzták a köpenyt, a fejüket belehelyezték a sisakba és szépen elaludtak. Mi is megosztottuk az alvást Strényer Jóskával. Lassan eltelt az éjszaka, körös-körül néma csend, mintha nem is háború lett volna. Nappal megpróbáltunk összeköttetést keresni a németekkel, meg a magyarokkal is, de egyiket sem találtuk meg. Estefelé gépkocsival megérkezett a mi német főhadnagyunk, mindent megnézett, nem talált semmi hiányosságot a felállásban. Két napra megadta a jelszót, és a jelhangot, és elmentek. Soha többet nem láttuk, pedig azt mondta, hogy másnap is jönni fog és kiadja a további parancsot. Aztán 28-án hajnalban elkezdődött a zene. Megkezdődött az ágyúzás, először a Szejm folyó jobb partján a németek felől, kis idő múlva tőlünk balra is, nem telt el fél óra, már a gyalogsági fegyverek is megszólaltak. Minálunk néma csend volt egész nap, a harci zaj késő estig tartott. Hirtelen mindkét oldalról elcsendesedtek a fegyverek, csak néha lehetett egy-egy rakétát, vagy egy fényjelzős lövedéket látni, ahogy ívpályát rajzolt a sötétben. Senki sem aludt, mindenki figyelt. A zászlós a gyümölcsösben volt a szekereknél és a vezetéklovaknál, még este nyolc óra előtt is végignézte a védőkörletet. Utána azt mondta, ha valamit észlelünk, szóljunk neki. Az egész napunk csak figyelésből állt, mégis mindenki fáradt volt és ideges. Strényerrel megegyeztem, hogy éjfél előtt én leszek fenn, éjfél után pedig ő. Elmentem Soós tizedes rajához, a homokbánya legszélén. Egy darabig beszélgettünk, de nem háborúról, hanem az otthonról. Egyszer csak azt mondja nekem Soós tizedes, különben egyidős katonák voltunk:- Feri, mi lenne, ha minket most, ebben a sötétben támadás érne? 129