Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
IX. rész. 1942. január. Jelinói erdő
kellett. Ahogy az őrökkel beszélgettem, távolból aknavető lövedék robbanását meg géppuska kelepelését hallottuk. Az egyik őr azt mondta:- Az a gyanúm, hogy ma éjjel nem sokat fogunk pihenni, mert ebből biztos, hogy riadó lesz! Nekem is ez volt a véleményem és mindjárt meg is indultam a szállásom felé. De közben gondoltam, hogy bemegyek Berczeli Imre szállására.- Mi újság? - kérdezte a zászlós.- Nem tudom. De arra kelet felé nagyon furcsa harci zaj hallatszik. Most voltam kint az őrszemeknél, 10-12 kilométerre állandó aknavető becsapódások robbanását és géppuska kelepelést lehet hallani. Erre azt mondta Berczeli Imre:- Figyeljétek a fejleményeket! Ha valami olyat tapasztaltok, azonnal jelentsétek! Most átmegyek a főhadnagyhoz és jelentem.- Rendben! Ha valamit tapasztalok, akkor jövök! Ezzel megindultam a szállásomra. Ott még mindig nagyba ment a 21. Ahogy beléptem a szállásra, azonnal szóltam, hogy a kártyázást hagyják abba, mert biztos, hogy hamarosan riadó lesz. Először nem akarták elhinni, mert bent a házban a harci zajt nem lehetett hallani. Még abba sem hagyták a kártyázást, zörgetik az ablakot. Kiszólok:- Ki az?- Szénási vagyok, a hírvivő. Azonnal felkészülni és a további parancsig mindenki maradjon készenlétben! A szakaszparancsnokok és a helyettesek azonnal menjenek a századparancsnok szállására! Én készenlétben voltam, mert még jóformán le sem vetkőztem. Azonnal el is indultam, hamar összejöttünk. Pál Antal főhadnagy tartott egy rövid tájékoztatót. Elmondta, hogy a 32. gyalogezred első zászlóalja ma déltől harcban áll. Az emberek vételezzenek fel egy napi hideg élelmet és lőszert, ki mennyit elbír, és a további parancsig a század álljon összeköttetésben a parancsnoksággal. Mindenki visszament a szakaszához, megkezdtük az élelmiszer és a lőszer vételezését. Még nem végeztünk, már ismét jött a hírvivő, hogy indulás, de gyalog, mert nem tudni, hogy hol és mikor találkozunk az ellenséggel. Azért a vételezést befejeztük és elindultunk. 1942. február 27-én, éjjel 11 órakor az volt a parancs, hogy a lovainkat Soltész János törzsőrmester utánunk rendeli ha szükség lesz rájuk. Ha jól emlékszem most Kovács Géza szakaszvezető ment elől. A nagy havat az orosz fogatok csak az út közepén gyúrták le. Már körülbelül 4-5 kilométert tettünk meg, amikor 5 sebesültet szállító szánkóval találkoztunk. Egy raj kísérte, a szánkó után gyalog ment néhány könnyebb sebesült. Csak a nehéz sebesültek feküdtek a szánkón. Jó vastag volt alattuk a széna, de a takarójuk nagyon vékony, tábori takaró volt, meg a katonaköpeny. A hideg pedig -38 fokon aluli volt. Pál Antal főhadnagy megkérdezte a szakaszvezetőt:- Honnét jönnek?- Veszelóiról - felelte a szakaszvezető.- Messze van még ide?- Nincs messze! - mondta a szakaszvezető. - Körülbelül 6 kilométer. Már hallatszott az aknák robbanása és a géppuskák kelepelése. Kérdezés nélkül mondta, hogy átkozott szívós a muszka, meg sok az aknavetője. Azt még 112
