Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
IX. rész. 1942. január. Jelinói erdő
kötözést. Toszt főhadnagy közben kiadta a parancsot: a halottakat egy szánkóra, a sebesülteket meg el kell osztani 3 szánkóra! A fegyverek ropogtak, az oroszok is sötétben lövöldöztek, meg mi is. De most már azért lassan előbbre tudtunk jutni. Toszt főhadnagy állandóan azt hajtogatta nekünk:- Át kell törni, mert még nagyobb baj lesz! Balszárny előre! - kiabálta. - Balszárny előre! - többször is elismételte. A balszárnyon Bagoly Csöpi volt, de csak mindig azt felelte: Parancs, főhadnagy úr! Aztán a főhadnagy begurult, felugrott abban a tűzben, noha nem céloztak, de azért egy eltévedt golyó eltalálhatta volna. Odament hozzá, és a lovagló vesszővel jól végigvágta.- Azt parancsoltam a zászlós úrnak, hogy előre!- Igen, főhadnagy úr! - hebegett a zászlós. Tőlünk balra volt egy kis fenyves, még egy fél órával ezelőtt tüzeltek onnan.- Zászlós úr elmegy és azt az erdőt felderíti nekünk, mert azon keresztül kell mennünk.- Hány embert vigyek magammal? - kérdezte a zászlós.- Egyedül! - jelentette ki a főhadnagy. Hát az úgy meg volt rémülve, hogy most mi lesz. Mondtam Berczeli Imrének, hogy én elmegyek vele.- Jól van menj! - mondta Berczeli.- Elmegyek veled! - mondtam a Csöpinek.- Komolyan? - kérdezte.- Komolyan! - feleltem neki. Láttam rajta, hogy meglepődött és örült neki, mert barátság köztünk csak annyi volt, amennyit a szolgálat megkövetelt. De aztán még négyen betársultak hozzánk és nekivágtunk az erdőnek abban a nagy hóban. Azért mindegyikünk félt, hogy a fák közül lelőnek bennünket. Ezért csatároszlopban mentünk felváltva, hogy mindegyikünk tapossa a havat. Mikor már csak pár száz méterre voltunk, elkezdtünk tüzelni, mintha észrevettünk volna valamit. Természetesen lefeküdtünk, pár lövést leadtunk, még egyszer megismételtük. Nem lőttek vissza.- Nem lőttek! Mehetünk! - mondtam. A fenyves csak olyan két méter, kettő és fél méter magas volt. Hogy milyen hosszú, azt nem tudom, de a szélessége csak négy-ötszáz méter volt. Jó mélyen bementünk és megtaláltuk a partizánok tüzelőállásait, találtunk üres lőszeresládát. Mikor láttuk, hogy a partizánok elmentek, fellőttünk egy fehér rakétát, hogy a század jöhet. Azt is megállapítottuk, hogy a partizánok merre mentek, meg azt is, hogy lovakkal voltak. A század, amikor meglátta a fehér rakétát megindult gyalog, ugyanúgy, mint mi. Az erdőn túl út volt, a két falu összekötő útja. Itt a partizánoknak nyoma veszett, mert a szél belepte hóval. Toszt főhadnagy két golyószóróból a falu felé kilövetett egy-egy tárat, nem lőttek vissza. Ekkor a lovakat előre rendelte és lóra ültünk. A holdvilág már kezdett bujkálni a felhők között, de a hó azért esett. A század, ahol lehetett, ügetésbe ment. Kis idő múlva majd megfagytunk a nyeregben, mert a hideg szél átjárta a ruhánkat. Én voltam a legutolsó lovas. Körülbelül 400-500 méterre voltunk a következő falutól, mikor az a szánkó, amelyiken a halottak voltak, nekiment valaminek és összetörött. Kiabáltunk előre: Él állj! Az előttünk lévők megálltak de a következők már nem adták tovább a jelzést és így a kocsissal együtt lemaradtunk. A század elment, minket meg otthagytak az úton. 101
