Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
IX. rész. 1942. január. Jelinói erdő
megálltunk a falu közepén, Toszt főhadnagy azt mondta: fél órára, felváltva melegedjünk. Őrséget kellett felállítani, mert itt bizony nem volt veszélytelen a helyzet. Észrevettük, hogy a lakosság igen hurcolkodik, viszik a takarókat hátra a pincébe. Mondtam a Puszter Matyinak, hogy ez nem jót jelent. Jelentettem Toszt főhadnagynak, hogy mit tapasztaltam. Parancsot adott: lóra és indulás. Bagoly Csöpi is velünk volt. Kimentünk, akkorra már apró pelyhekben esni kezdett a hó. Toszt főhadnagy azt mondta, hogy most elmegyünk Túrjáig, beszállásolunk és holnap visszamegyünk Gorodnyára. Bagoly Csöpi szakaszából volt elővéd, Vitéz Tamás Péter raja ment elől. Mitőlünk Pintér Karcsi raját jelölte ki Berczeli Imre utóvédnek. Már eléggé kezdett sötétedni ahogy az utcából elfordultunk. Bal kéz felől volt egy ház csoportosulás: öt-hat házból állt. Kicsit távolabb talán 500-600 méterre volt a falu kolhoza. Egyszer csak a kolhozból elkezdtek lőni, aztán az említett házcsoportból is kelepelni kezdett a géppuska. Gyorsan leszálltunk a lóról, azokat hátravitték abba az utcába, ahonnét elindultunk. Vitéz Tamás Péterék is tüzet kaptak, úgy röpködtek a fényjelzős lövedékek, mint a szentjánosbogarak. Toszt főhadnagy kiabálta, hogy: Előre!, de attól a géppuskától, ami a házcsoportból tüzelt, nem tudtunk előre menni. Hiába mondtam Sarkadi Pistinek, hogy tüzeljen a golyószóróval, a golyószóró besült a hidegben. Viszont a Makszim szórta a lövedéket, csak úgy ropogott a palánk. Mi meg lapultunk a hóban, nagyon nem láttak bennünket, mert hóköpeny volt rajtunk. Tanakodtunk, Török Sanyi azt mondta:- Valahogyan el kellene hallgattatni azt az átkozott géppuskát. Abban a pillanatban megszólalt a Sarkadi Pisti golyószórója, így Török Sanyival előre tudtunk kúszni, egyikük jobbról, másikuk balról. Szerencsére már sötét volt, és a hó is egyre jobban esett. A Sarkadi golyószórója eléggé lekötötte a géppuskát, ami az egyik ház ablakából tüzelt. Amikor a tüzelés szünetelt, gyorsan előre szökelltünk. A köpenyünk ujja már tele volt hóval, de akkor azzal nem törődtünk. Amíg mi a géppuskával el voltunk foglalva, Berczeli a szakasszal előrement Toszt főhadnagynak segíteni. Mert bizony ott elől is szorongatott helyzetben voltak. Török Sanyinak sikerült először odaérni a házhoz, neki vagy húsz lépés fórja volt. Annyira fázott a keze, hogy alig bírta a kézigránátot kibiztosítani, pár másodpercig bajlódott vele mire a biztosíték kijött. Oldalról bedobta az ablakon, hatalmas robbanás, addigra én is odaértem, én már menetközben kibiztosítottam. Én jobb felől dobtam be a gránátot, a géppuska elhallgatott. Addigra a másik három ember is odaért. Török Sanyit ölelgettük, bár nem tartott másfél percig, addig a házból négyen elvágtáztak lóháton a kolhoz felé, hátulról a kerteken. Lövöldöztünk utánuk, de csak vaktában, mert sötét volt. Egyik házba se mentünk be, az volt a lényeg, hogy a géppuska elhallgatott. Utána mi is megpróbáltunk felzárkózni a századhoz. Oberling Imre elesett, ketten meg megsebesültek. A mi szegény dokink sírt, amikor kötözte őket. Toszt főhadnagy meg ráordított:- Most ne siránkozz, hanem kötözz! De még nem is végzett, újabb három sebesült volt. Kis idő múlva mondták, Oláh Imre is meghalt, és mi akkor még egy métert sem tudtunk előremenni. Itt is az volt a baj, hogy a golyószórók nem működtek, de amikor letörölték az olajat, a golyószórók egyenként elkezdtek szólni. Aztán Vériig János, egy golyószórós hallgatott el örökre. Más vette pártfogásába fegyverét és tovább tüzelt. Talán egy kilométert mentünk előre, amikor Kmetti György is elesett. Kis idő után még három sebesültünk lett. Szegény doki abban a hófúvásban és hidegben alig győzte a 100
