Weisz Ferenc: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-1945 - Kisalföldi Szemle 2. (Győr, 2006)
IX. rész. 1942. január. Jelinói erdő
IX.rész 1942 Január. Jelinói erdő. Január 5-én kaptuk a parancsot, hogy a huszárszázad másnap reggel induljon Senoszkájára és jelentkezzen a 46-ik gyalogezred parancsnokságán. De a század legtöbbször csak fél század volt, mert már harminc ember hiányzott, a legtöbbjük kisebb-nagyobb fagyással bajlódott. A ruházatunk nem nagyon bírta azt a 30-35 fokos hideget. Nagy nehezen tudtak hetven embernek báránybekecset, meg bundasapkát szerezni. Voltak akik hazulról kaptak kötött pulóvert, vagy meleg barhent alsónadrágot, de nagyon soknak a hozzátartozója nem tudott küldeni. Sokan nem is kértek, nem akarták a családot zsarolni. Mert tisztában voltak azzal, hogy a családot rövidítik meg ezzel. Addigra a század már csináltatott 10 darab szánkót, amire 5 fő nyugodtan elfért. Ebből négyet magunkkal vittünk, mert élelmet is vételeztünk. Egy szánkó egészségügyi szánkó volt, akkorra már kaptunk egy fiatal orvost, aki akkor került hozzánk az egyetemről. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rossz orvos volt, csak hiányzott a gyakorlat. Hadnagyi rangban szolgált, de mindenkivel tegeződött, mindenki csak dokinak hívta, még az idősebbek is. Senki sem szólította katonai rangfokozatán. Neki is biztosítottak egy szánkót. Szegény nagyon fázós volt, bőven elláttuk pokróccal. A kocsisa szerzett téglát, hogy a lábát tudja melegíteni. Egyik alkalommal annyira megmelegítették a téglát a kocsissal, hogy meggyulladt a széna a szánkón. Már akkor vettük észre, amikor a szánkó lángolni kezdett. Megégett a pokróc, meg a csizmája is. Alig tudtuk a szánkót eloltani, kiégett a feneke, elégtek a kötszerek. A tüzet eloltottuk hóval, a szánkó fenekét megjavítattuk a legközelebbi faluban. Csak hát a kötszerek elégtek. Toszt főhadnagy letolta érte, de azért nevetett is magában, mi is, de sajnáltuk is a mi kedves kis dokinkat, mert a katonaságot - főleg a háborút - nem neki találták ki. Olyan volt a században, mint egy gyerek, pedig már huszonéves volt. Még 6-án megérkeztünk Senoszkájára. Toszt főhadnagy meg Berczeli Imre elmentek az ez- redparancsnokságra jelentkezni. Addigra már Csernyigovból az ezredparancsnokság is ideköltözött. Az ezredparancsnok borzasztó ember volt, semmi ellentmondást nem tűrt meg. Nemcsak a századparancsnokok, de még a zászlóalj parancsnokok is rettegtek tőle. 1947 decemberében a hadifogságban az oroszok, mint háborús bűnöst, 25 évre elítélték. Elszállásoltunk a városban, csak másnap indultunk el a jelinói erdőbe. Már írtam róla, ez kb. akkora terület, mint a fél Dunántúl. Vannak benne falvak, meg kisebb városok. Kaptunk egy menetirányt, arra végeztünk felderítést, és az észlelteket R3-as rádión jelentettük az ezrednek. Volt amikor 20-25 kilométerre is előrementünk. Időnként kisebb harcokba keveredtünk a partizánokkal, de megmondom őszintén nem csináltunk belőle problémát. Nagy területet bejártunk, sokszor majd kifagytunk a nyeregből. Ha igen fáztunk, leugráltunk a lovakról, és futottunk a ló mellett, egy darabig, amíg ki nem melegedtünk. Voltak helyek, ahol csak a foszforos lövedékkel tudtunk eredményt elérni. Azokat a zsuptetős házakat könnyű volt meggyújtani. Ezt csak akkor használtuk, ha más lehetőség nem adódott. Már a vállalkozás utolsó napjaiban voltunk, délután három óra után beértünk Timonovicibe, elég nagy falu volt. Később, 1943-ban ezt a falut magyarok rombolták szét. Itt 99
