Homo Ludens I. - Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 26/2002 (Győr, 2002)

Szentiványi Tibor: „Játékok és játszás a

pihenés és az embernek erre a kikapcsolódásra szüksége van, mivel nem tud állandóan feszülten dolgozni." Pedagógia szempontból is sokat változott a játékok megítélése, a játékpedagógia külön diszciplínává lépett elő. A szocializáció elősegítése játékok felhasználásával elsőrendű feladattá, nem egyszer csak jól forgatható jelszóvá vált. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy a játékkal mindenáron oktatni akarás, jól kimutatható volt. Megnyilvánult ez már óvodás szinten is a számokkal és betűkkel való játék során. A színek és formák megkülönböztetése vagy még inkább megkedveltetése azért felülkerekedett az előbbi felhasználáson. A készségfejlesztés, a személyiségalakítás helyes szándéka egyszerre megváltoztatta a játékpiac árstruktúráját is. Rengeteg kérdés-felelet játék került forgalomba. Leginkább a kézügyességet, a manualitást fejlesztő (barkács jellegű) játékok örvendtek nagy népszerűségnek. Tehát a praktikus ismeretekre tanító játékok kerültek túlsúlyba. Ezen a területen az alkotó, építőjátékok szerepe igen-igen jelentős. A fenti megállapítások jelentik a lényeget és ennek örülhetünk. Mindennek alakulását nyomon követhetjük az időben is. A millennium idején még a fakockás játékok vagy kőépítő készletek töltötték be ezt a szerepet. Majd a fémépítő, a Marklin jellegű játékok nyújtották ezt a lehetőséget. Mára ezek helyét teljesen elfoglalják és kitöltik a müanyagalapú konstrukciós játékok. Fontos megemlíteni a logikus gondolkodásra szoktató játékokat, amelyek ugyancsak kedveltekké váltak. A szerepjátékok ugyan régóta jelentős közösségi játéknak számítottak, a vizsgált időszakban jelentőségük még inkább növekedett, az önkifejezés megvalósításában és a közösségben egyébként visszahúzódó gyerekek gátlásainak feloldásában segítenek sokat. A társas vagy pontosabban a táblás játékok terén újdonságnak számítottak a kollektív módon játszható játékok. A korábbi struktúrától eltérően, ahol a felek egymás, két játékos esetében a másik fölé kerekedve jutottak el a győzelemig, az új megközelítés szerint csak akkor érhettek el eredményt, ha valamennyien összefogtak és egymást segítve (mások lépéseit nem akadályozva, nem gátolva) érték el a sikert, nyerték meg a játszmát. Első pillanatban szokatlanul hangzik mindez, hiszen az eddigiekben hozzá szoktunk ahhoz, hogy egy valaki (vagy egy együtt játszó pár) nyer. Persze egy építőjáték esetében az ilyen „kollektív" szellem egyáltalán nem ismeretlen. Gondoljunk arra, amikor néhányan együttesen egy modell hidat akarnak felépíteni, ebben az esetben jól definiált a közös cél. Segítik a társakat, sőt, ha valaki hibás elképzelés szerint csinált valamit, akkor a másik rögtön javít és helyrehozza a rossz lépést. Nos, a hetvenes évek végétől kezdve, több ilyen játék született. Vagy egy másik példát említve, egy nagyobb méretű labirintus játékot, amelyben négy, a határoló oldalak mentén elhelyezkedő játékosok váltakozva emelik vagy süllyesztik a saját oldalukat, hogy a golyó a megfelelő pályán haladjon. Ezen közben azonban a másik három játékosnak is segíteni kell. El kell ismerni, hogy más fajta izgalmat jelentettek, mint a hagyományos, „egy a nyerő" játékok. További, új jellemzője lett a társas-, de még az egyszemélyes játékoknak is az idő korlát érvényesítése. Ami a versenysakknál már régóta ismert, az itt is elterjedtté vált. A legkülönbözőbb módon kijelzett időhatárt be kell tartani, különben az illető kimarad egy fordulóból és hátrányba kerül a többiekhez képest. Persze, ez nem más, mint a rohanó élethez való alkalmazkodás, vagy mondhatnánk úgy is, a megfontolt