Bűn és bűnhődés II. - Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 24/2001 (Győr, 2001)

FAZEKAS CSABA: A FÁBER-APÁTI PER A Tanácsköztársaság „vallásügyi likvidáló biztosainak" felelősségre vonása 1920-ban

egy, a történetírásban eddig figyelemre nem méltatott esemény felidézése folytán lehet érdekes, hanem adalékokat szolgáltathat az 1919 végén, 1920-ban berendezkedő Horthy-rendszer kialakulásához, a Tanácsköztársaság - korábban kevesebb reflektorfényt kapott - vezető személyiségeinek méltatásához egyaránt. A Tanácsköztársaság „Vallásügyi Likvidáló Bizottság"-a 1919-ben Mielőtt a Fáber-Apáti-per menetét és tanulságait összefoglalnánk, szükséges néhány pillantást vetni az 1919-es tanácshatalom egyházpolitikai vonatkozásaira. Nemcsak az alábbiakban tárgyalt per főszereplőire való tekintettel, hanem azért is, mert bár a Kádár-érában a történetírás - nyilván politikai okokból - néha a Tanácsköztársaságnak a jelentőségét messze meghaladó figyelmet szentelt (különösen az 1959. és 1969. évi évfordulókon), a „133 nap" számos vonatkozásának feldolgozása nem történt meg, és várat magára. (Az 1989-es rendszerváltás publicisztikái között - kihasználva az árnyaltabb vitatkozás lehetőségét - felmerültek különböző álláspontok a Tanácsköztársaság minősítése, a létrejöttét lehetővé tevő történelmi körülmények kapcsán, de többnyire csak az elhatárolódás igénye fogalmazódott meg. Az 1990-es években elsősorban a témának korábban monográfiát szentelő Hajdú Tibor kísérelte meg a proletárdiktatúra történelmi szerepének újragondolását, s több cikkében is keserűen emlékezett meg a valóban könyvtárnyi irodalom ellenére 1918-19 számos kérdésének tisztázatlanságáról, illetve arról, hogy a demokratikus politikai háttér ellenére a történészek még máig adósak a Tanácsköztársaságot illető tisztázó-termékenyítő vita lefolytatásával.) Az újabb időkben is kevés, forrásfeltáráson alapuló történeti feldolgozás született, bár az egyháztörténetet illetően talán sikerült új eredményeket is felmutatni. A Forradalmi Kormányzótanács már 1919. március 22-én általános elvként kimondta az állam és az egyház szétválasztását, néhány nap múlva pedig a közoktatásügyi népbiztosságon belül felállították a „Vallásügyi Likvidáló Hivatal" (vagy „bizottság", máshol „biztosság") nevü szervet, melynek élére Fáber Oszkárt (egyébként egy ateistává és szociáldemokrata funkcionáriussá lett korábbi piaristát, 1919-ben kereskedelmi iskolai tanárt) állítottak. Az alig négy és fél hónap alatt a Tanácsköztársaság számos helyi és országos hatáskörű vezetője (népbiztosok, helyetteseik, politikai megbízottak stb.) intézkedett az egyházakkal kapcsolatos kérdésekben, Fáber pedig maga ilyen irányú rendeletek százait alkotta. Általánosságban azonban azt mondhatjuk, hogy - talán a közhiedelemmel ellentétben - a Tanácsköztársaság vonatkozó intézkedéseiből nem egy kiforrott koncepcióval rendelkező politikai program végrehajtása, hanem sokkal inkább az általános fejetlenség, rendszertelenség tűnik ki. Sorozatban hozták ugyanis az egymásnak ellentmondó, kiadott majd kapkodva visszavont rendeleteket, egyszer így, másszor úgy intézkedtek az egyházi személyekkel, az egyházi vagyonnal stb. kapcsolatban. Úgy is fogalmazhatunk, a Tanácsköztársaságnak bizonyos elméleti konstrukció hangoztatásán túl egyszerűen nem volt egyházpolitikája, vezetői maguk sem tudták eldönte-