Bűn és bűnhődés II. - Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 24/2001 (Győr, 2001)

FAZEKAS CSABA: A FÁBER-APÁTI PER A Tanácsköztársaság „vallásügyi likvidáló biztosainak" felelősségre vonása 1920-ban

ni, hogy a forradalmi ideológia elemeit hogyan ültessék át a gyakorlatba. Elméleti szinten többnyire meg tudták fogalmazni, hogy mit akarnak, konkrét egyházpolitikai intézkedésekkor azonban ide-oda kapkodtak. Ami nem is csoda, hiszen az államot és az egyházat aligha lehet elválasztani úgy, hogy utóbbiak helyét mesterségesen és durva beavatkozásokkal akarják a társadalomban kijelölni - márpedig 1919-ben a szociáldemokrata-kommunista fúzió lényegében ezekkel a következményekkel járt. (A dilemma hasonlatos a kommunista rendszer általános jellemzéséhez; amikor államhatalmi vagy kifejezetten erőszakos eszközökkel akarják egy nevében szent cél - a társadalmi egyenlőség - megvalósítására kényszeríteni az emberi közösséget, abból csak egy, a céllal ellentétes eredmény születhet: egy elnyomó kisebbség torz diktatúrája, melyet a megfélemlítés és az erő alkalmazásával lehet csak fenntartani.) A 19-es Tanácsköztársaság vezetői demokratikus egyházpolitikai elvek hangoztatásakor egyszerűen maguk sem tudták eldönteni, hogy a gyakorlatban hogyan cselekedjenek. Saját érdekeiket sem voltak képesek egyértelműen megfogalmazni, vagyis azt, hogy az egyházak (az államról történő leválasztásuk utáni) békén hagyását vagy megsemmisítését kívánják. Csupán egy dologban alakult ki többé-kevésbé konszenzus: az egyházak vagyonának megszerzésében, pontosabban szocializálásában, bár a részletek tisztáz(hat)atlansága itt is ideoda kapkodással járt. A Fáber Oszkár vezette, több alkalommal is átszervezett bizottság is legtöbbet az egyházi vagyon kérdéseivel foglalkozott. A Tanácsköztársaság vezetői 1919. március végén még úgy gondolták, hogy rövid úton elintézik („likvidálják") az egyházakkal kapcsolatos kérdéseket, néhány hét alatt zökkenőmentesen kialakítják az új hatalom viszonyát az amúgy csendes elsorvadásra ítélt felekezetekkel. Hogy ez mennyire nem sikerült, jól mutatja, hogy Fáber Oszkárnak valamennyi rendeletét (átalakított, pontosított formában) újra és újra ki kellett hirdetnie, ami önmagában arra mutat, hogy azok korábban nem jártak sikerrel. A kommunista hatalom például először egyszerűen kinyilvánította, hogy a bolsevik típusú szeparáció elvének megfelelően - a vallásfelekezeteknek semmi néven nevezendő anyagi támogatást ezentúl nem nyújt, minden létező értékét pedig köztulajdonba vesz. Először még a korábban, költségvetés szerint kiutalt lelkészi illetményeket is visszatartották, április közepén kelt rendeletében azonban Fáber okosabbnak látta ezek kifizetését, de a jövőre nézve kilátásba helyezte, hogy a papok nem kapnak egy fillért sem. Későbbi intézkedéseiben elfogadhatónak tartotta, hogy az egyházi személyek (a nagy részben „proletárjellcgű"-nek minősített alsópapság) rendes fizetést, az idősek és munkaképtelenek pedig rendszeres nyugdíjat kapjanak, amennyiben a helyi direktóriumok igazolják, hogy az érintettek nem képviselnek „reakciós" politikai nézeteket. Továbbá többször kinyilvánította, hogy ezek a juttatások is csak a tényleges szolgálatban állókat illetik meg, például a megszállt területekről elmenekült egyháziakat nem, ugyanakkor ő maga is utalt ki segélyeket erdélyi illetőségű papoknak. A fejetlenséget növelte, hogy a gyakran változó hivatalos állásponttal a helyi direktóriumok nem tudtak lépést tartani, és előfordult, hogy a lelkésznek Fáber egyik rendelete értelmében megtagadták a fizetést, miközben már másik (az azt éppen szorgalmazó) volt érvényben. Legalább