Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 22/2000 (Győr, 2000)

Recenziók - MÁRFI ATTILA: Székesfehérvár nemzetőrei

küldöttség" megbízatásáról is, akik a polgárok körében elterjedt rémhírek nyomán az önkéntesek ellen uszítókat igyekeztek felderíteni, nem sok eredménnyel. A kedélyek hamar lecsillapodtak, s ekkor már az úgynevezett „mozgó nemzetőrség" fegyver és utánpótlásának biztosításán fáradoztak a város erre a feladatra kijelölt vezetői. A levéltári források segítségével árnyaltabban tudta a szerző érzékeltetni az ezirányú „versenytárgyalásokat" is, aminek során a fehérvári fegyverművesek feladata lett volna a megrendelések biztosítása. S mivel sok probléma akadt az egyeztetések során, a városi tanács kénytelen volt „idegen illetőségű iparosok" megbízásával ráijeszteni a helyi fegyverművesékre. A fegyverek és egyéb felszerelések kiosztásáról, a nemzetőrszázadok felszereltségi helyzetéről (ami összefüggésben állt az általános harci mozgósításokkal) táblázatok és statisztikai adatok adnak részletes ismereteket. „Az önkéntesek külszolgálata" és az „Eskütétel és az önkéntesek indulása" címet viselő részfejezetekben a székesfehérvári véderő mobilizálására tett intézkedéseket a kormányrendeletek és a helyi intézkedések tükrében vázolja fel a szerző. Ebben a folyamatban főleg a helyi kereskedők és iparosok áldozatvállalása volt a döntő, akik vállalták a csapattestek mozgásának technikai lebonyolítását és a szállítási költségek egy részét. Szervezeti változások is lezajlottak a nemzetőrségnél, majd 1848 augusztusában Zuber Antalt nevezték ki parancsnoknak, s ezzel megszűnt az „őrnagyi bizottmány" ideiglenes működése. Ekkorra már az átszervezett fegyveres testület katonai feladatokat is ellátott és részt vett a Fejér megyei nemzetőrség toborzásának zavartalan lebonyolításában is. Ezt követően pedig három alfejezetben („A horvát veszély árnyékában", „Jellasics Fehérváron" és „A nemzetőrség sorainak rendezése") a fehérvári nemzetőrség hadműveletekben való részvételéről, csapatmozgásairól tájékoztat Magony Imre, főleg levéltári forrásokra hagyatkozva. A horvát támadás hírére 1848. szeptember 13-án ült össze a város tanácsa, hogy a Dráván átkelő Jellasics seregei ellen megtegye a szükséges intézkedéseket. Ekkorra a város saját költségén felszerelt egy nemzetőrszázadot, amit aztán a Délvidékre irányítottak. A „Fehérvári zászlóaljról" maga Csányi is dicsérőleg nyilatkozott a tanácsülési jegyzőkönyvek feljegyzései szerint. A század mozgásáról, ellátásáról pontos képet kaptunk, igaz a fegyveres ütközetekben való részvételükről a szerző sem tudott konkrét adatokkal szolgálni. Az otthon maradt egységek pedig felkészültek az ellenség támadására: a miniszterelnök szeptember 17-i felhívására Székesfehérvár védművekkel igyekezett megerősíteni a fontosabb stratégiai pontokat. Közben az önkéntesek toborzása is zajlott. A felkészülésben, a rendfenntartásban és a sáncok kiépítésénél is részt vettek a nemzetőrök, de sokan jelentkeztek soraikból a honvéd zászlóaljakba is. Mindezek ellenére a haditanács végül Székesfehérvár feladásáról döntött szeptember 24-én. Elkezdték a fegyverek beszolgáltatását, s az összevont haderőket Pákozd térségébe vezényelték. Az ily módon védtelenné vált várost szeptember 26án szállta meg Jellasics és Kempen generális hadteste. Két nap múltán vonult el az ellenség Pákozd irányába, de előtte megsarcolták a várost, teljes kifosztására már