Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 21/1998 (Győr, 1998)

RECENZIÓ - Németh István: Katonai igazságszolgáltatás a királyi Magyarországon a XVI-XVII. században

A törvénykönyv megszületésének bemutatását követően ismerkedhetünk meg a magyarországi hadi törvényszékek első, és Schwendi működésével kapcsolatban a felső-magyarországi (ma Kelet-Szlovákia) térségben megjelenő hadbíráival, továbbá a bírósági szervezetben résztvevő más tisztségviselőkkel, a hadi bíróságoknál kialakult hierarchiával. A szerző a könyv ezen részében a levéltári források elemzésének segítségével felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy — a magyar joggyakorlatban már ismert módon — a „vitézlő rend" tagjai feletti bíráskodás is aszerint történt, hogy mely joghatósághoz tartozott, ki volt az adott perben vádlottként szereplő peres fél feljebbvalója. Bizonyítása során azonban rámutat azokra az anomáliákra is, amelyek az egyes katonai hatóságok közötti hatásköri viták miatt keletkeztek, és amelyek alkalmával hatáskörükkel visszaélve egyes főkapitányok túlléptek az általuk is oly jól ismert, a középkori Magyar Királyságban alkalmazott jogi elveken. Emellett a szerző felhívja a kutatók figyelmét arra is, hogy bizonyos területeken (elsősorban a Dunántúlon) a földesúri magánhadseregek és a királyi végvárak katonái feletti ítélkezés sokszor éppen a főkapitányi tiszt és az adott terület katona-parasztjainak többségét latifundiumain tudó nagybirtokos személyének egybeesése miatt olybá tűnhet, hogy ebben az esetben a „területi elv" érvényesült, ám ez a félreértés a források és a hatáskörök tüzetesebb vizsgálatával rögvest tisztázhatóvá válik. A monográfia ezt követő részében a magyarországi végvárakban alkalmazott törvényszékek működését és ítélkezési gyakorlatát ismerhetjük meg. A fejezet első részében a „vitézlő rend" által oly nehezen kivívott kiváltságának alkalmazásáról, annak korlátairól olvashatunk. Ezek a korlátok, akadályok leginkább a nemes rendek ellenállása során kerültek felszínre, amikor is ritkán az országgyűléseken, ám annál gyakrabban a mindennapi vármegyei joggyakorlatban a vármegyei nemesség hol ritkábban, hol gyakrabban megpróbálta a korszakban joghatóságuk alól mind inkább kikerülő, igen vegyes társadalmi-rendi csoportból álló tagjait ismételten saját hatáskörébe vonni. Ez a folyamat voltaképp a városokban élő nemesekkel kapcsolatban már többször felvetett problémákkal helyezhető egy vonalba, ahol a nemesi vármegye — hasonlóan a „vitézlő rend" tagjainál itt megismert példákhoz — szintúgy a városban élő, polgárjogot elnyerő, és így a szabad királyi városok privilégiumai szerint a városi tanács joghatósága alá tartozó nemesi oklevéllel rendelkezőket igyekezett az országgyűléseken hozott törvényekre hivatkozva saját jogköréhez csatolni. A vármegye próbálkozásai mellett természetesen az adott régió legnagyobb hatalommal rendelkező királyi tisztviselőjeként a főkapitányok megkísérelték saját joghatóságukat a különböző fóldesuraságok alatt élő jobbágyokra is kiterjeszteni, amely gyakran visszatérő összeütközésekhez vezetett a nemesi szabadságjogaikat féltő földesurak és a tényleges végrehajtó hatalom felett diszponáló generálisok között. Mégis az esetek többségében mind a jobbágyok urai, mind pedig (ami az előbbieknél jóval nagyobb társadalomtörténeti fontossággal bír) a végváriak sikeresen őrizték meg kivívott jogaikat - addig legalábbis, amíg valóban fontos szerepet töltöttek be a török védelmi rendszerben. Ezt követően ismerhetjük meg a katonai ítélkezés gyakorlatát, a főkapitányi ítélőszékek működését, illetve az abban résztvevő tisztségviselők személyét és kinevezésük módját. A szerző pontosan meghatározza a főkapitányi hadiszékek hatáskörébe tartozókat — miként már korábban említettük —, kizár-