Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 21/1998 (Győr, 1998)

RECENZIÓ - Németh István: Katonai igazságszolgáltatás a királyi Magyarországon a XVI-XVII. században

va a területi elv (ami azt jelentené, hogy az ítélkezik az adott vádlott felett, aki a per tárgyát képző esemény területe felett főkapitányként rendelkezik) érvényességét, amit ebben az esetben a kettős — kerületi és végvidéki — főkapitányi rendszer egyébként is kizár. Pálffy Géza könyvében azokat a különlegesnek számító jogszolgáltatási eseteket is megvizsgálta, amelyek valamilyen oknál fogva eltértek a mindennapos gyakorlattól. Ide sorolható a komáromi naszádosok más szempontból is speciálisnak tekinthető esete, illetve a nagyobb önkormányzati jogokkal rendelkező városokban (szabad királyi és mezővárosok egyaránt tartozhattak ide) állomásozó királyi katonák és a civil lakosság közötti ún. vegyes ügyek. A komáromi „magán való végház" függetlensége, illetve a naszádosoknak a mohácsi csatát megelőző korszakra nyúló jogai miatt az általuk követett ítélkezési gyakorlat eredete más volt, mint amit a monográfiából a magyarországi hadszíntér egyéb katonáinál megismerhettünk, ugyanis ők korábban szerzett jogaiknál fogva az uralkodó elé fellebbezhettek. Ez a gyakorlat ugyan lassacskán kihalt és a 16-17. század folyamán csak különleges esetekben fordult elő, így a fellebbezés általában a komáromi kapitányok előtt történt, de a továbbiakban is a naszádosok a vár többi katonáitól elkülönülve, saját seregszékkel és seregbírával rendelkeztek. A „vegyes" bíróságok ítélkezési gyakorlata során azok a városok, ahol nagyobb létszámú helyőrség foglalt helyet — mint például Győr és Kassa —, a hadi és a civil törvényhozás közötti hatásköri viták elkerülése, mintegy a két különböző joghatóság alá tartozó, és teljesen más társadalmi ideológiát magáénak valló réteg modus vivendi-jének biztosítása érdekében hoztak létre katonákból és polgárokból álló ad hoc törvényszékeket, ahol a civil lakosság és a katonaság közötti nem túl ritka összetűzéseket vizsgálták ki. A szerző (felvillantva egy Kassán történő hasonló vizsgálódás szükségességét) ezt elsősorban Győr esetében elemezte, amely a magyar hadszíntér egyik legfontosabb erődítményeként a Nyugat-Európában megismert ún. erődvárosok hazai példáját adja. Az csak a várostörténeti kutatások gyermekcipőben járásának tudható be, hogy Pálffy eme problémakörben az egyes városok között megmutatkozó eltérések jelentőségére nem térhetett ki; ez a jövőben a koraújkori magyar várostörténeti kutatások feladata lesz. A hadiszékek ítélkezési gyakorlata után megismerhetjük a végvári törvényszékek hiteleshelyi, azaz közjegyzői funkcióit, majd röviden a török elleni végvárakba kinevezett, a katonai jogszolgáltatásban részt vevő „végvári jogtudó értelmiség"-ről nyerhetünk társadalomtörténetileg is érdekes képet, amit a 1617. századi védelmi rendszer átalakulásával együtt elavulttá váló hadi bíráskodás megszűnésének bemutatása követ. A kötet végén pedig a téma legfontosabb levéltári forrásainak okmánytára, majd a szerző által már évek óta építgetett végvári archontológia egyik fejezeteként a főkapitányok alá rendelt hadbírák, hadiszéki esküdtek és jegyzők, illetve magyarországi hadszíntérre rendelt idegen seregek soltészainak és profoszainak jegyzékét vehetjük kézbe. A kötet használatát — sok más monográfia esetében sajnálatosan elmaradó — bibliográfia, továbbá személy- és helynévmutató könnyíti meg. Az olvasó tehát (ezt mint az eredetileg kisebb, a végvárrendszer vizsgálatakor felmerült ötletként résztanulmánynak, majd szakdolgozatnak készült monografikus feldolgozás munkafolyamataiba közelről is betekintést nyerő évfolyamtárs és barát is állíthatom) a 16-17. századi magyarországi védelmi rendszer végvári vitézeinek, az önálló rendként megjelenő „vitézlő rend", illetve