Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle 20/1998 (Győr, 1998)

A JOGALKOTÁS ÉVSZÁZADAI - Szádeczky-Kardoss Irma: A jogi szaknyelv történeti kutatási szerepe

állami szervek, a hatóság oldaláról - a mulasztás következményeinek szabályozása. Ennek következtében eltűnt a jogalkalmazásban - megintcsak főleg az állami szervek, a hatóság munkájában - a tennivalók kötelezettség jellege, és feloldódott a határidők kötelező ereje. így abból a Jelen időben" megfogalmazott kötelezettségből, hogy pl. az államigazgatási hatóság „30 napon belül határoz", a gyakorlatban többhónapos ügyintézési kényelmeskedés vált szokássá, s mindenütt a polgár rovására, ahol és amíg (kiemelt esetekben) maga a jogszabály nem fűzött kifejezetten jogerősítési, jóváhagyási, engedélyezési hatályt a 30 nap intézkedés nélküli elteltéhez. így a hivatali kötelezettség egyszerű tennivalóként lebegett az állam és a polgár közötti térben. Ez a sajátosan helytelen, mert álhumánus eufémizmus leghamarabb a jogszabály jogbiztonsági garancialitását mosta ki az eljárási joggyakorlatból. (És ez csak egyetlen példa a nyelvi szakszerűtlenség jogbiztonságot romboló hatásai közül. De kifejezetten ennek következménye volt például a rádió- és televízió-elnökök kinevezésével kapcsolatos, a miniszterelnök és a köztársasági elnök jog- és hatáskörét érintő, emlékezetes értelmezési „vita" is.) Az irányelvnek tehát nem a szakszerűsítés, hanem a szakszerűség további lazítása lett a következménye. S ahol a kötelékek lazulnak, különösen, ha ez a lazulás ilyen hivatalos köntösű irányelvi felhívásra történik, ott a tendencia könnyen válik általánossá, s terjed át más nyelvi szabályok körébe is. Rossz példák sora lehetne rá itt is a bizonyíték. A lakásviszonyok például még ma is egzisztenciális jelentőségűek, csak úgy, mint a 80-as évtized elején, amikor az 1/1971. (II. 8.) Korm. rendelet 1982. évi módosítása

25 bevezette a lakáselosztásba a szociális ráutaltság figyelembevételét. Az új fogalmak pontos definiálása elmaradt, de a jogszabály különböző helyein szétszórt szabályokból az következett, hogy a szociális körülmények alapján a jogosultság, a kiutalás és annak alapján a bérleti jogviszony volt a szociális vagy nem szociális jellegű. Mindezt azonban egyetlen helyen sem fogalmazta így meg a jogalkotó, aminek következtében a későbbi módosítások szép lassan oda torzíthatták ezt az alapjában véve valóban szociális alapelvű szabályozást, hogy idővel maga a lakás lett szociális vagy nem szociális (!) tanácsi bérlakás - egyes kerületekben egyenesen szociális és nem szociális lakások épültek -, tehát a szociális és nem szociális jelleghez fűzött lakbér- és használatbavételi-díjfeltételek, sőt a lakáscsere-szerződés jóváhagyásának feltételei is, elszakadtak a személytől és annak tényleges szociális viszonyaitól, s helyette a lakáshoz kapcsolódtak. Aminek végül a szociálisan kiszolgáltatottak viselték leginkább a hátrányait. S történhetett mindez azért, mert a jogalkotói szándékot pongyolán fogalmazta meg a törvény, szerkezetileg és terminológiailag a jogszabályhoz méltatlan slendrián pontatlansággal. Ilyen következmények mellett valóságos felüdülést jelentenek ugyanennek a joganyagnak olyan hibái, mint például az alkóvnak a meghatározása, mely szerint az alkóv egy „falnyüással kettéosztott lakóhelyiség" - holott a „nyílás" nem kettéoszt, hanem éppen összeköt, a „kettéosztás" pedig nemcsak az alkóvot alakítja ki, amiről ez a fogalmazás beszél, hanem az alkóvot és a lakószobát, e kettőre osztva az egyetlen helyiséget -; avagy hogy a nyugdíjasok háza A 43/1982. (X. 7.) MT. rendelet.