Győri Tanulmányok - Tudományos Szemle 19/1997 (Győr, 1997)
ÉLETUTAK, ÉLETMŰVEK - S. Lackovits Emőke: Timaffy László
pásztorokkal bojtárokkal, révészekkel, halászokkal, s az öregemberek sorsán, életén át kitárult előttem ez a múltba vesző régi világ... nem tudtam megállni a múltnál: a táj és az ember egymásba fonódó életének kutatását a máig... kell folytatnom..." - írta 1980-ban. Ennek előzménye az 1949-ben megfogalmazott útravaló: „... az élet sohasem elszigetelt jelenség a földön... látni kell mindenben az élet, a természet nagy összefüggéseit és ezek szerint ítélni, cselekedni...". „... a tájat és az embert csak együtt tudtam nézni. Nemcsak egy bizonyos kérdés érdekelt, hanem az, hogy abban a közösségben, azok között a természeti adottságok között hogyan tudott az ember élni. Az igazi nagy probléma számomra az emberi életnek a természethez való kapcsolódása volt...". „így állt össze bennem az a szemlélet, hogy mindig a táj egészét nézzem és a tájban élő embert, a fizikai és természeti adottságok között..." - tette hozzá 1994-ben. E szemléletmód töretlenségét igazolja életműve. Munkásságán végigtekintve elmondhatjuk, hogy tematikai gazdagság jellemzi: sokoldalú kutató, aki egyaránt otthon van az anyagi és a szellemi kultúra világában, de kitűnő ismerője a Kisalföld paraszti társadalmának is. A különböző néprajzi jelenségeket összefüggéseikben vizsgálta, belső törvényszerűségeiket elemezte úgy, hogy a részletek tanulságait is feltárta. Ugyanakkor soha nem veszítette szem elől az embert, azt, aki a legkisebb részletben is jelen van. Tanulmányaiban mindig megszólal az az ember, az a közösség, aki(k)től a feldolgozás alapjául szolgáló adatokat kapta. Amikor feltár, leír, elemez egy-egy jelenséget, megszólaltatva a tájban élő embert, akkor a közösségnek is szól, nemcsak a közösségről. Ahogyan megszólal, ahogy feltárja a különböző kapcsolatrendszereket, mindig továbbmunkálkodásra ösztönzi olvasóját. Tanulmányainak nemcsak tudományos, hanem szépirodalmi erényeit is ki kell emelnünk, s az utóbbi éppen az ember megszólaltatásának mikéntjében rejlik. Nagyszámú néprajzi tanulmányának - a tájmonográfiákat nem számítva: Szigetköz (Bp., 1980), Rábaköz és a Hanság (Győr, 1991) - egy jelentős része gazdaságnéprajzzal: földműveléssel, rétgazdálkodással, állattartással, továbbá a hagyományos paraszti munkaszervezettel, a paraszti üzemformákkal, másik része mezőgazdasági munkaeszköztörténettel, s az eszközkészlet nyelvi hátterével, a harmadik a családdal, családszerkezettel, rokoni kapcsolatokkal, a negyedik ezzel összefüggésben a temetkezés rendjével, a temetőkkel, míg az ötödik a hitvilággal, a hitvilág elemeivel, jelenségeivel, megtestesítőivel, a hatodik történeti mondakincsünkkel és hiedelemmondáinkkal - ide sorolom Táltosok, tudósok, boszorkányok (Győr, 1992.) c. gyűjteményes kötetét is -, a hetedik pedig a népi iparral, kisiparral foglalkozik. Különösen figyelemreméltó a család vizsgálata, mert amikor vérségi és érzelmi közösségként állítja elénk, azonnal megszólaltatja, mint gazdasági egységet is, amelynek élete beletagozódik egy nagyobb közösségébe. Külön kell szólnunk két módszertani munkájáról, amelyek egyedülálló útmutatók a néprajznak az oktatásban való felhasználására: A
