Walleshausen Gyula: A magyaróvári agrárfelsőoktatás 175 éve (1818-1913) (Mosonmagyaróvár, 1993)
7. Mezőgazdasági Akadémia (1954-1962)
sőbb a győri kórházban. [Később] fehérvérűségben halt meg. Őt egy másik barátommal vittük egy zászlórúdon be az előbb említett gyártelepi tűzoltóőrség helyiségébe. ”30 Czimber Gyula II. éves hallgató, elsőéves öccsével vett részt a felvonuláson. Szerencsés volt: az első sortűz elkerülte, a második előtt hasra vágta magát és egy vastagabb fa védelmébe kúszott. Majd, amikor,,véget ért az öldöklés, keresni kezdtem a vérbefagyott, végtagjaikat és más testrészeiket veszített, kibicsaklotton, tehetetlenül fekvő, nyöszörgő haldoklók és halottak között az öcsémet. Valakit, akinek teljesen szétroncsolódott a feje — a ruhája láttán — az öcsémnek hittem: fékezhetetlen sírógörcs vett rajtam erőt. Cipőjét megpillantva azonban rájöttem, hogy egy számomra ismeretlen holttest mellett térdepelek. Eközben kiáltott oda hozzám egy cafatokra szétroncsolt lábú, de combját derékszíjjal szorító, fél karral feltámaszkodó elsőéves hallgató: »Ne sírj Gyuszi, a mi vérünk nem folyt hiába!« Még egyet szorítottam a derékszíján, de már késő volt. Elvérzett, meghalt. Szalai István, az öcsém szobatársa volt. ”31 A közelben állt Dohy János, az akadémia igazgatóhelyettese. Jobbján korábbi kollégájának, Giber Jánosnak, a keszthelyi akadémia igazgatójának a lánya, az akkor tanársegéd Katalin állt. Az első sortűzre hasra vágták magukat, ekkor még sértetlenek voltak mindketten. De jöttek a kézigránátok ... Az egyik Giber Katalin jobb könyökét roncsolta szét, de arcát, testét is rengeteg szilánk érte. Elvesztette eszméletét. Dohy János vonszolta hátra, valamiféle fedezéket keresve, és kötötte el karját, hogy az elvérzéstől megmentse életét. Aztán feltette az egyik sebesültszállító teherautóra. Utána Czimber Gyulával együtt hordták a többi sebesültet, majd a holtakat is...32 Órákig tartott, amíg a megszámlálhatatlan, összeroncsolt, nyögő-síró, hörgő sebesültet elszállították a nyitott teherautók platóján. Az átélt borzalmak után a lelkileg összeomlott, testileg végtelenül kimerült Dohy János szinte önkívületi állapotban támolygott hazafelé, amikor szembetalálkozott K. Papp Józseffel, a marxista tanszék vezetőjével, aki döbbenten és kérdőn meredt a csupa vér igazgatóhelyettesre. — ,,A vértanúk vére ez” — tárta szét karját a minden ízében reszkető Dohy professzor.33 Az I. éves Kuroli Géza hátrafelé kúszott, amikor a sortűz végigpásztázta a földhöz lapulókat. ,,A sortűz mindössze 2 percig tartott, amely idő alatt 2 sorozatot adtak le kerekes géppuskákból és géppisztolyokból. Időközben kézigránátokat szórtak a fekvő vagy éppen futó tömegbe. A lövést a második sorozatban kaptam, ami... csontot... érintve... expandált, mivel robbanó golyó volt. ’ ’ Először halottnak hitték és nem nyúltak hozzá... A téren 106-an vesztették életüket, köztük hat akadémiai hallgató: Horváth Gyula III., Nagy Árpád III., Pintér Gizella I., Szalai István I., Varga Erzsébet I., Wesztergom Imre III. éves. A sebesültek száma 250 körül lehetett.34 Őket a magyaróvári, majd a győri kórházakba szállították, de sokan voltak a könnyebben sérültek közt, akiket inkább otthon ápoltak, hogy elkerüljék a megtorlást vagy az afféle „kihallgatást”, amely a kórházba vezetett... Október 27-én a vár előtt, este 7-kor az első világháború hősi halottainak emlékműve mellett vettek búcsút a hallgatók legyilkolt társaiktól. November 4-én vasárnap a visszatért szovjet csapatok megszállták a várost. Az oktatói testület hétfői ülésén elhatározta, hogy a következő napon megkezdi az előadásokat. Csakhogy 6-án, kedden mindössze hét hallgató jelent meg az órákon. Legtöbben hazamentek, a fenyegető terror elől pedig 46 első-, 22 másod- és D harmadéves választotta az emigráció keserves kenyerét.35 De az élet nem állhat meg: az oktatói kar szorgalmazta az előadások megindulását, különösen Dohy János igazgatóhelyettes fáradozott ezért sokat.36 A diákság megértette a borzalmas „leckét” és visszatért a padokba. A nyugodt tanulás ideje azonban még nem jöhetett el, mert a fennhéjázó — magát „munkás-parasztnak” nevező — hatalom megkezdte a megtorlást: Salgótarjánban december 8-án a munkásság békés tüntetésére sortűzzel válaszolt. A tiltakozásul kibontakozó újabb sztrájkhullám december 11-én elérte az akadémiát; a hallgatóság az óralátogatás bojkottálásával fejezte ki szolidaritását a munkássággal. A tömeges megtorlás és megfélemlítés eszközei: a sortüzek lassan elhallgattak. Helyüket a terror egyéb módszerei: fegyelmi eljárások, elbocsátások, rendőrségi zaklatások foglalták el, jelezvén a 194
