Lukácsi Zoltán - Vajk Ádám: Mosonmagyaróvár 1956 - A Győri Egyházmegye Levéltár kiadványai. Források, feldolgozások 4. (Győr, 2006)
Beszélgetés Dr. Simon József apátkanonokkal
- Hogyan kapcsolódott be a forradalmi eseményekbe, illetve magán a tüntetésen részt vett-e, részt tudott-e venni?- Szervezett tüntetések voltak ezek, tehát gyárakból indultak, nem mindegyikből, mindenesetre több gyárból is, hiszen az egyikhez el is ment a tüntetők egy csoportja, hogy onnét kihozzák azokat, akiket nem engedtek el. Mi a káplántársammal, Füredi Józseffel együtt, mint nézegelődők mentünk a csoportokkal, majd a Városháza illetőleg az emlékmű közelében, a Bírósággal szemben, a temető előtt volt egy nagyobb csoportosulás, a fényképek egy részét is ott készítettem. Ott meghallgattuk a szónoklatokat. A Talpra magyart szavalta el valaki az autóbusz tetejéről, amint kiderült, Musitz Lászlónak hívták, bencés öregdiák volt, aki aztán szerencsére kimenekült. Ahogy aztán értesültem róla, mintegy tíz éve meghalt. A tüntetések két fő utcán vonultak, egyik a Pozsonyi út, a másik meg a Magyar utca. A csomópontok pedig a temető előtt, illetve Mosonban is a mosoni hősi emlékmű, illetve előtte még az óvári ’48-as emlékműnél voltak. Ezeknél mind ott voltunk. Én mindig szerettem fényképezni, ekkor már volt egy kis laboratóriumom, persze primitív formában, ahol elő tudtam hívni a filmeket, és bizonyos mértékű nagyításokat tudtam végezni. Egy orosz - a típus nevére nem emlékszem - nagyító volt, azzal szép kis képeket lehetett csinálni. Vittem a fényképezőgépet és közben kettyegettem, minden célzatosság nélkül, nem gondolva arra, hogy itt most mi lesz. A menet, amikor elérkezett az első világháborús hősi emlékműhöz, két felé oszlott. Egyik fele ment Moson felé, másik fele pedig a gyárak és a laktanya felé indult. Mi a kollégával Moson felé vettük az irányt. Már túl jártunk a mosoni emlékművön, időben ez egy óra - háromnegyed óra gyaloglást jelentett, amikor hallottuk a sorozatot, meg utána is lövéseket, robbanásokat. Akkor sejtettük, hogy baj van, és a kollégámmal, Füredi Jóskával együtt futólépésben mentünk a kórház irányába, ahol már egy-két teherautóról rakták le a halottakat, sebesülteket. Iszonyú volt. Mi akkor rögtön a templomba futottunk, hogy a szent kenetet magunkhoz vegyük, utána futottunk viszsza és bementünk a kórházba. Rettenetes volt, a kórház folyosóján is feküdtek a meglőtt emberek, egyikmásik már halott volt. Nem tudtak mihez kezdeni az orvosok, nem voltak felkészülve. Egy nagyon megrázó dolgot éltem át. Pintér Gizella feküdt ott, mezőgazdasági akadémiai hallgató, iváni származású, akit ismertem már azelőtt, Pintér rektor úrnak, aki óvári plébános, majd később szemináriumi rektor volt, unokahúga. Jól ismertem, mert néha bejött a plébániára, könyveket adtam neki. Nos találkoztam vele, csöpögött a vére a matracon keresztül a földre, ellátatlan volt, az orvosok nem bírták a sok munkát. Azért szóltam az egyik orvosnak, hogy ő kicsoda, lássanak hozzá. Kapott vérátömlesztést, de már nem segített rajta. Ez nagyjából fél egy tájban lehetett, mert azt tudom, hogy kettőkor már halott volt. Amikor a szent kenetet adtam fel neki, még megkérdezte: - „Ugye azt mondja nem halok meg?” Még egyet említhetnék: a folyosón eszméletlenül feküdt, de még élt Varga Erzsébet, töltéstavai leány, akit az operáló orvossal együtt vittünk be a műtőbe, ahol aztán fél órán belül meghalt. Talán egy héttel a sortűz után találkoztam egy régi tanítványommal, a petőházi származású Iváncsics Józseffel, akit még Fertőszentmiklóson tanítottam hittanra. Ő sértetlenül megúszta, ahogy mondta, csak a sapkáját lőtték le a fejéről. 64
