Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)
1970-10-29 / 44. szám
8« oldal FfT.GETLENSÉG Thursday, Oct. 29, 1979 LONDONI LEVÉL Az utóbbi időben több filmet látok, mint a megelőző 10 esztendőben együttvéve. Ennek az a magyarázata, hogy londoni munkakörömbe tartozik a filmtudósitás, a rendezői és produceri sajtófogadások látogatása és a Cinema City nevű többhetes filmfesztivál — és kiállítás-sorozat eseményeinek figyelemmel kisérése. New Yorkban ilyesmivel kevesebb dolgom volt. Amig a filmmel való kapcsolatom megújulásának örülök, hiszen magam is dolgoztam esztendőkig a filmgyártásban, mint dramaturg és forgatókönyv-iró, az utóbbi évek filmtermésének alacsonyabb megismerése csak kevés örömmel tölt el. Hadd meséljem el legutóbbi, hátborzongató élményemet. Roman Polanszkynak volt sajtófogadása legutóbb: néhány hét múlva kezd hozzá a Macbeth filmesi'téséhez, és ebből az alkalomból vállalkozott arra, hogy válaszol a kérdésekre, milyen koncepcióban készíti el Macbethet, s mennyiben lesz a film más, mint Orson Welles tizenöt esztendővel ezelőtt készített Macbeth-je. Az esti találkozás a londoni Röundhouse-ban volt, a délután a vetítőteremben Polanszky jegyében telt el, két filmjét vetítették, első filmjét, amelyet Nyugaton készített a “Cul de sac”-ot és az 19&6-ban forgatott “Vámpírok tánca” cirnüt, amelyet Polanszky nemcsak rendezett, de a főszerepét is játszotta. A film női főszereplője Sharon Tate volt. Polanszky és Sharon Tate ennek a filmnek készülése idején szerettek egymásba és házasodtak össze. A film főcíme kétségbeejtő, a szoros értelmében fizikai rosszullét környékezett. Egy skarlátvörös vércsöpp jelenik meg a vásznon, s gördül lefelé, lassan, vésztjóslón: ahogyan felbukkannak a főcim-listán a főszereplők nevei, úgy mindegyik névre rácsordul a véi’csöpp. A pillanat tehát elkerülhetetlen: megjelenik iSharon Taté neve, s lassan, játékosan rácsöppen a vér, sziv-alakuvá formálódik, majd tovább pattan a következő névre. Maga a film tulajdonképpen grand guignolszatirának is tekinthető: egy német professzor aki a transszilvániai (!) vámpírok történetére és sajátosságaira specializálta magát, felkerekedik hűséges famulusával (akit Polanszky játszik), hogy kikutassa azt az ősi várat, amelyben vámpírok tanyáztak. Szörnyűséges hóviharban érkeznek az erdélyi faluba, amely fölött, a hóboritotta hegy csúcsán komoran uralkodik a rejtélyes kastély. A professzor és fiatal munkatársa megszállnak a falu kis fogadójában. A kocsmárosnak van egy gyönyörűséges leánya: Sharon Tate játssza. A fiatal tanársegéd és a kocsmáim leánya megtetszenek egymásnak. Az érkezést (követő napon azonban megtörténik a tragédia: éjnek idején a hegyről alászáll biborköpenyében a gróf, a vámpir-kastély ura és magával ragadja a gyönyörű lányt. A professzor és famulusa fölkerekednek, hogy visszahozzák. A vámpírok báljára érkeznek: többszáz esztendő holtjainak nagy báli éjszakájára, amikor kikelnek mind a temető lakói sírboltjaikból és táncra gyűlnek össze a kastély nagy báltermében. A gróf megígéri, hogy bemutatja nekik a kastély legújabb vendégét, uj szeretőjét, a gyönyörű lányt. A vámpírok bálja áll tehát a film középpontjában s a két professzor izgalmas kalandja, amelynek végén sikerül elmenekiteniök a szép leányt és szánkón szágultva hagyják maguk mögött a kastélyt . . . S amikor már biztonságban vannak, a gyönyörű leány felkacag, szép ajkai mögül elővillannak vámpirfogai és és ráborul a fiatal tanárra, hogy nyakába harapva kiszívja a vérét és vámpírrá változtassa őt is. Ezzel a meglepő poénnal végződik a film, hátborzongató, rémült nevetésre fakasztva a nézőt. A “Vámpírok tánca” tehát (ha úgy tetszik) a morbid vígjáték műfajába tartozik, amely elfogadott és ismert műfaj, önmagában véve nincs abban semmi riasztó, ha elkészül egy-egy ilyen film. A veszély a mennyiségi hatásban jelentkezik. A tendenciában. Elizabeth Taylor és Burton uj filmjében, a “Boom”-ban Burton a “halál angyalát” játssza s Taylor két órán keresztül viaskodik a halállal, mig végül megadja magát az elmúlásnak. Skolimovszky uj filmjében a kamaszfiu megöli első szerelmét és ők ketten alámerülnek a szimbolikus fürdőmedence kavargó vizébe, öszszeforrva, örök időkre szóló ölelésben. A film címe: “The Deep End”. Fleischer, az amerikai rendező most fejezte be Londonban a “Ten Rillington Place” cimü filmjét, amely Christieről, a londoni tömeggyilkosról szól. Még hosszan sorolhatnám a címeket, a storykat, de fölösleges — elég fellapozni a heti moziműsort. A borzalomnak olyan konjunktúrája van, mint még soha... Azt mondhatná valaki, hogy a jelenség távolról sem uj, mindig voltak grand guignol-filmek s mindig lesznek, a Drakula-filmek sorozatban készültek Lugosyval, a “Panoptikum” már harmincöt évv^l ezelőtt hátborzongató rémfilm volt — az idegfeszités ilyenkor kedvenc műfaj és témakör volt. Van azonban néhány döntő különbség. Az egyik az, hogy ezek a filmek, ezek a mai produkciók: jobbak, hitelesebbek, életszerűbbek. Színesebbek, szélesvásznon peregnek, tökéletes technikai biztonsággal készültek. Borzalmaik, desperált tragikumuk ennek következtében sokkal szuggesztivabb. Ráadásul valamiféle művészi igényesség, “magasrendü költőiség” jegyében készültek — a belőlük áradó hideg áramlat ennek következtében csakugyan csontig hatol. A másik fontos különbség az, hogy hiányzik az ellenpont — a kontraszt. Amikor sorozatban készült Drakula s a többi rémfilm, ugyanúgy soi'ozatban készültek az optimizmust, az ember erejét s végső jóravalósáyát ábrázoló filmek, Tracy, Clark Gable, Cooper szimbolizálták az igazi férfit,” “Oz” a mesevilágot, Andy Hardy a kamaszt, a Marx Brothers a humort, Eddy Nelson és Jeanette McDonald és Lona Massey a dalt, a táncot, a szépséget . . . a skála teljes volt: nagy történelmi eposzok, a szépség poézisa, Greta Garbo misztikus nőiessége, Marlene Dietrich szex-appealje, Errol Flynn legyőzhetetlensége, Wallace Beery dörmögő vagánysága—mindezek létrehoztak egyfajta egyensúlyt, ellenpontoztak, kiegészítették egymást — az ezerszinü skálán elfért a rémfilm is. Most azonban ennek az egyensúlynak teljes megbomlását észlelhetjük: heroikus tettet többé nem “illik” ábrázolni, a bravúr és merész férfiasság diszkvalifikált és kompromittált dolog, a humor egyenlő a naivitással, a romantika a bárgyusággal — mind dominánsabbá válik tehát a peszszimizmus. Az emberi egyéniséget és lélekrajzot rémületes egyoldalúsággal ábrázolják, reménytkeltő, kedvező és vigasztaló adottságai és jellegzetességei nélkül. Mintha valaki olymódon készítené el a világ térképét, hogy azon csak a sarkvidékeket és a sivatagokat tüntetné fel: a dermedt fagy és a tikkasztó forróság végleteit, megfeledkezve a kettő közötti táji átmenet millió árnyalatáról. A szerelemből valamiféle nyavalya lett, perzselő kór, amitől szenvedni és senyvedni kell, amibe bele kell halni — férfi és nő többé nem képes arra, hogy örömet jelentsen egymás számára, kizárólag szenvedést okozhat önmagának, egymásnak, házasságaikból nem születnek gyermekek, csak parázs és öldöklő harcok, egymás tépése, szétrázása, marcangolása (Who is afraid of Virginia Woolf?). A szemléletben veszedelmesen jelentkezik a homoszexuális iró és rendező most már gátlástalanul felszínre tört dühe és gyűlölete a nővel szemben: a nőt meztelenre alázták, a testét pellengérre állítják, a szerelmi aktusból groteszk koreográfiát karikiroznak. A kihívóan obszcén filmek és darabok végső soron mind a nőt alázzák meg, odadobják a tömegnek, nesztek, itt van hát, ruhája letépve, a titokzatos és misztikus nő, akinek eddig bokája láttára is arcodba szökött a vér, most hát lemeztelenítjük neked, lásd, kit-mit imádtál eddig, itt van hát neked ruhátlanul ...! Egy-egy ilyen film vetítése után körülpillantok a mozinézőtéren és a rémület fog el: hiszen a rémalakok itt ülnek körülöttem! Hajuk a derekukig lóg, bozontos szakálluk, szőrrel benőtt arcuk mögül hiányzik az értelem és érzelem, nyakukban kabala-jelképek lógnak, nyullábak, bagolyfülek, gorgófők, vörös köpenyek, démon-csizmák a lábakon, fekete ruhák a földet söprik . . . ízlésnek és megjelenésnek erre a végsőkig feszített extrémitására árad még ez a művészi végletesség, az ábrázolásnak e torz különcködése? Mit hoz létre e kettő kereszteződése — a vámpírnak öltözött közönség a nézőtéren és a vámpírok tánca a vetítővásznon? Nem tudom. Csak rámeredek a mozi-főcímre. Szivárog a vércsöpp, ráhull a nevekre, könnyedén, játékosan, bíborvörösen megiil a néven: Sharon Tate. Nem kell komolyan venni. Csak játék az egész. Illúzió. Mese. Mozivér. Mozivér. Igen. De nincs kizárva, hogy lassan, észrevétlenül — elvérzünk bele. TÖRTÉNELEM PONGYOLÁBAN John Montague Sandwich 18. századbeli angol államférfi azzal örökítette meg nevét, hogy az ő nevéről keresztelték el a sandwich-nek — szendvicsnek—,az ízesített, vajjal kent kenyérszeletet, amelyet hideg hússal, sajttal, hallal raknak meg. S elmondhatunk róla még egy históriát, amely ifjú gavallér korában esett meg vele Párisban, ahol műveltségének és világfiságának csiszolására tartózkodott. A fiatal lord Sandwich egy francia táncmestert szerződtetett, hogy kellő jártasságot szerezzen a divatos táncokban. A táncmester erőfeszítései azonban nem jártak eredménnyel, több hónapos közös vergődés után lord Sandwich még mindig nem tudott egy menüettet sem ellejteni. Mikor aztán elérkezett az ifjú főur hazatérésének órája ,a balsikeres táncoktatás ellenére előzékenyen megkérdezte, hogy mivel lehetne szolgálatára odahaza, Londonban? — My lord — hajolt meg mély reverenciáva.1 a táncmegter —, nekem csupán egyetlen alázatos kérésem van. Ne méltóztassék Londonban senkinek se elárulni, hogy tőlem vett Párisban táncleckét. * * * A spanyolországi Algecirasban, 1906-ban tartott nemzetközi konferencia szünetében, amikor a kiszivárgó hírek szerint a marokkói állam státusán vitázó nagyhatalmak között már-már kenyértörésre került a sor, egy újságíró megkérdezte Emilio Venosta Visconti olasz államférfit, hogy várható-e a hadüzenet Németország és Franciaország között. Venosta Visconti titokzatos arcot vágott: — Lehetséges, hogy háború lesz . . . Aztán körülnézett és halkan hozzátette: — De az is lehet, hogy nem lesz. Mindenesetre arra kérem önt, hogy senkinek, semmi körülmények között el ne árulja, hogy mindezt tőlem hallotta. Halás* Péter MOZI VÉR Irta: HALÁSZ PÉTER
