Függetlenség, 1970 (57. évfolyam, 1-44. szám)

1970-10-08 / 41. szám

Thursday, Oct. 8, 1970 FÜGGETLENSÉG 7. oldal ”Aznap nagyon hideg volt” Irta: RUBY ERZSÉBET Thomas Williams tanár, itt tanít a környék­beli high schoolban. A középkorú, jómegjelenésti úriember mindenkivel barátságos és közvetlen. Tanulóival is úgy beszélget, mint a vele egykorú és rangú barátaival. Nagy tiszteletnek örvend, de egy idő óta semmivel és senkivel sem törődik. Egyet­len barátjához jár, a helybeli plébánoshoz, aki iskolatársa volt. A magábazárkózott moró­­zus embernek nagy megerőlte­tésébe kerül, hogy a régi barát- Ruby Erzsébet s£gos modorával érintkezzen az emberekkel. Mintha önmagának is terhére volna. — A magány miatt van ez —- mondják a ba­rátai, s van benne valami igazság. Felesége Sa­rah, tiz éve meghalt. Itt tanított az egyik elemi iskolában. Rendkívül csinos asszony volt, vidám, kedves és a férje imádta. Boldogságukra egy os­toba halszálka tett pontot. Azon a végzetes estén sülthal volt vacsorára. Étkezés közben valami tré­fás megjegyzést tett férje a sülthalra, mire Sa­rah elnevette magát és akkor akadt meg a tor­kán az alig egy inch hosszúságú, de meglehetős vastag halszálka, s pillanatok alatt megfulladt. Azóta a férje idegletörése változatlan, s mintha önmagával fakirkodna; rögeszméje, hogy ő öl­te meg Saraht. Mert ha akkor este nem tré­fálkozik vele, még ma is élne. Az idő felejttető segítségével sem tudott fáj­dalmától megszabadulni. Hozzájárul a magányos­ság elviselhetetlen szenvedése. Úgy elhatalmaso­dott benne a kettős fájdalom, hogy sokszor azt hitte, beleőrül. Barátaival minden kapcsolatot megszüntetett. Egyedül csak volt iskolatársához, a plébánoshoz járt, ahol esténként nyáron a lugasban, télen a lángoló kandalló mellett néma csendben újságot olvastak. Egyik este, a kandalló mellett az öblös fotel­ben ülve szürcsölgették a forró teát, amikor a mély csendben hirtelen élénk zsivaj hallatszott a másik szobából, ahol a plébánia irodája volt. “Miféle lárma ez?” — kérdezte a tanár. “A káplán urnák számolna el az iskolás gyere­kek az eladott sorsjegyek összegével. Mint tu­dod, a téli hónapokban az egyházunk női klubja nyereménytárgyakat sorsol ki. Most a főnyere­mény egy Ford-autó lesz, a második egy mosó­gép és a harmadik egy TV-készülék. Nagyon sok sorsjegyet adunk el, — de nagyon ránk is fér. A templomunkat kívülről tatarozni kellene. Erre gyűjtjük a pénzt. Megható, hogy ezek a tanuló fiuk és lányok milyen lelkesen járnak házról-ház­­ra. Hidegtől dermedten járják az utcákat egy­mással versenyezve, hogy ki ad el több jegyet. “Házról-házra? Ajtótól-ajtóig? — dörmögte a tanár s elgondolkozva nézett maga elé, s pár pillanat múlva, a pap meglepetésére, hirtelen el­köszönt és hazament. Az egész éjszakát átvii-­­rasztotta, izgatta a sorsjegy s ennek kiinduló pontja a házról-házra való járkálás. Másnap este, mikor elment a paphoz, a rend­szeres esti beszélgetésre, az első szava ez volt: “Mit szólnál pajtás, ha én is árulnék sorsjegye­ket? A pap megdöbbenve nézett rá: “Megőrültél? Ne felejtsd el, hogy a környéken tekintély vagy és mindenki ismer. Azt fogják mondani — William tanár megbolondult. — Hát csak mondják. Majd a végén nem mond­ják. Hangsúlyozom, hogy tervem főpontja: csak­is zimankós, rossz időben járok jegyet árulni! Másnap, mintha megrendelte volna, szakadatla­nul esett a hó. Délután az iskolából hazajövet el­indult jegyárusító kőrútjára. Mire az utca vé-‘ gére ért, már olyan volt, mint egy hóember. Min­den ajtón becsengetett. Csodálkozva néztek rá, mert megismerték, de nem merték kérdezni, hogy miért árul sorsjegyeket? Mint a futótűz terjedt él, hogy William tanár megbolondult. A máskor magabiztos, élénk ember alázatosan állt az ajtó­ban, s várta, hogy behívják egy percre meleged­ni. Senki se hívta, Senki se kérdezte inna-e egy csésze forró teát. A negyedik napon a bátor lelket leigázta a szenvedő test. Már úgy gondolkozott, hogy valami titkos démon hatalmába került, amely ellen nin­csen védekezés. Megfogadta, hogy többé nem megy házalni a sorsjegyekkel. De reggel, mintha valami titkos kéz lökte volna,-újból elkezdte a házalást. így ment ez napokig. Szombat lévén, mintha ellene esküdtek volna az elemek, olyan hózivatar volt, hogy az apró, tühegyes hószemecskék vágták az arcát. Ebből elég volt — gondolta, s megfordult, hogy hazamenjen. Na, még abba a házba be­csönget, ahol a hó nincs eltakarítva. A házba ve­zető járdán, lábai mélyen besüppedtek a frissen esett hóba s dermedt ujjával becsöngetett. Egy negyven év körüli csinos nő nyitott ajtót. Nem is­merte a tanárt. Ő sem ismerte a hölgyet. Mikor meglátta a hidegtől reszkető embert, részvéttel mondta: “Tessék beljebb jönni, melegedjen meg. Jobb időt is választhatott volna erre a sorsjegy-árusí­tásra, hisz’ agyon van fagyva!” William tanár ur elkinzott arcán halvány mo­sollyal belépett a konyhába. — Foglaljon helyet, kérem — monta a hölgy — mondjárt forralok egy kis teát. Ugye, meg­bocsát, hogy nem vezetem be a szobába, de még nem rendeztem el a bútoraimat. Pár napja, hogy New Yorkból ideköltöztem. A férjem meghalt, s már életében kiválasztottuk ezt a kis házat, hogy megvesszük és most végre valóra vált a vá­gyam. Még mindig New Yorkban tanítok, — mert elemi iskolai tanítónő vagyok —, de remélem, hogy valamelyik kollégámmal sikerül cserélni, aki szereti New Yorkot.” A tea készen lett. “Óh, majd elfelejtettem, mon­dotta az asszonyka — megkínálhatom hideg sült­tel? De nem. Nem lehet átfázott embernek hideg ételt adni. Mit is csináljak? — töprengett; talán tojásrántottát füstölt szalonnával?” “Ne fáradjon asszonyom!” Egy hajtásra meg­itta a teát, mint egy pohár vizet, s hirtelen el­köszönt s úgy elsietett, mintha kikergették vol­na. Az asszonyka elképedve nézett utána. — Ez megsértődött — gondolta. A tanár egyenesen a plébániára sietett. “Megtaláltam a páromat! — kiáltotta köszönés helyett s úgy megölelte a papot, hogy az fölszisz­­szent. Kigyult szemmel mesélt. Elmondta az is­meretlen asszonykával történt találkozását. Másnap délelőtt az asszonyka ajtóján csenget­tek. A plébános állt az ajtóban. “Óh, Istenem, minek köszönhetem ezt a meg­tiszteltetést?! — kiáltotta kipirult arccal. “A kedves jó szivének köszönheti — mosoly­gott a pap. A barátom, aki tegnap itt volt, kül­dött, mint kérőt, hogy feleségül kérjem a számá­ra. A hölgy szép, sima homlokán két mély ránc fu­tott végig. “Plébános ur, ha ön nem volna pap, ujtót mu­tatnék. Micsoda gonosz tréfa ez? A plébános jóindulatulag mosolygott. Mindjárt megnyugszik asszonyom — mondta — hallgasson meg. A barátom félig megfagyva csengetett az ajtóján. Nem ismerte kicsoda, micsoda, de ne­{Folytatás a 8. oldalon) Magyar költők AZ ŐSZRŐL BABITS MIHÁLY: SZÜRET ELŐTT Sötétzöld szinü tömött a tő, egy-egy vörös levéllel néha tarka; édesen lankad, érve csüggedő, kékes fürtjével a nemes kadarka. • VAJDA JÁNOS: ŐSZI JÁTÉK Elhervad a rózsa, lehull a levél! Hiába hisz ember, hiába remél? Hallottátok már? ősszel, amikor kavarog a köd, Az éjszakában valaki nyöszörög. Valami dobban. Valaki minden jajt összelopott, Valaki korhadt, vén deszkákon kopog. Egy régi ember. Mig élt, sohse volt csillag az egén S mos vágyna egy kicsit szétnézni szegény. • r RADNÓTI MIKLÓS: t SZEPTEMBER ] Felhőn vet ágyat már az alkonyat m s a fáradt fákra fátylas fény esőz. Kibomló konttyal jő az édes ősz. t KÁRMÁN JÓZSEF: FANNI HAGYOMÁNYAI Szép vagy te természet, midőn kellemeidet el­hányod is . . . egy összefonnyadott sárga levél pa­naszolva és búcsúzéra esik pennám alá. A puha sétáló utakon hallik a lehullt száraz levelek szo­morú zörgése, melyeket a sivatagi őszi szél ösz­­szeráz ... s SZABÓ LŐRINC: ŐSZ Este van és ősz ... És megállók: oly hihetetlen ez az ősz! A régit még szinte elérem, oly közel van, oly ismerős. Mint a ma reggel, oly közel van a régi ősz, a tavalyi... Egy év telt el reggeltől estig és alig történt valami. • JUHÁSZ FERENC: RESZKET AZ EZÜSTNYÁRFASOR. A nyárfák zokognak, zokognak, rázkódik gyenge vállok. Asszony-sorsot siratnak igy ezüsthaju vánleányok. • TOMPA MIHÁLY: T' ŐSZI TÁJNAK ... őszi tájnak hervadása! ■*?; Őszi napnak ragyogása! Hervadásból, fényből támad Lelkemen e kedves bánat... m i % A fák lombja csendesen hull ' 1 ; Nem küzdőstül, fájdalomtul; Itt a végharc ösmeretlen: Lehet-e meghalni szebbén ... ?! • ADY ENDRE: AZ ŐSZI LÁRMA JUHÁSZ GYULA: ANNÁNAK 4 Az ősz teríti dús, rőt szőnyegét A nyár halott vállára csöndesen. Én kedvesem, én hűtlen kedvesem, Te hallod-e a hervadás neszét ?

Next

/
Oldalképek
Tartalom